Miért nem talál magának az ember normális barátokat? 29L

A faluban inkább nyáron vannak csak programok.

Persze, a baba-mamás projektet még nem vetettem el teljesen, hátha cserélődött a brigád az első látogatásunk óta...

Igazából úgy veszem észre, hogy velünk barátkoznának az emberek, de azok akik így vannak velünk, hamar kiderül, hogy nem vagyunk egy "súlycsoportban". Nagyon más nézeteket vallanak, ez kiderül az első 10 percben, na meg én nem szeretem, mikor valaki folyton ömleng magáról meg a csodálatos életéről, közben pedig köztudott róluk ennek az ellenkezője. Én egyszerű ember vagyok, a családom is egyszerű. Nehéz szavakba öntenem az igazi problémáimat, így lehet könnyen félreérthető vagyok. Például számomra az is tök irritáló, hogy csak akkor akarnak barátkozni, ha nekik kedvük szottyan a barátkozásra, egyébként meg le vagyunk sz.rva, vagy például szintén élő példa, hogy az egyik "barátunk" soha nem jön át hozzánk, mindig nekünk kell menni, mondván messze lakunk. Könyörgöm, pont olyan messze lakunk mi, mint ők mitőlünk! Szívesen jártam át ehhez a barátnőmhöz, de egy idő után kezdett zavarni, hogy hiába hívom őket én, mindig volt valami kifogása, amiért "nem tudnak" jönni. Nem vagyunk retkesek, szép a házunk, normális környezetben élünk, jó vendéglátók vagyunk, hasonló anyagi háttérrel rendelkezünk.

Kedves Feliza, ráéreztél a dolgokra, valóban vannak bennem ilyen komplexusok, és tényleg nem volt olyan bensőséges kapcsolatom azóta sem.

Van egy csaj, tök próbálkozik barátkozni velünk, de a viselkedése, a beszéde, a gyereknevelési módszerei annyira távol áll az általam képviseltektől, hogy egyszerűen borsódzik a hátam szerencsétlen nőtől. Az én hibám?

Van egy másik család akikkel barátkozunk, de az ő esetükben a gyerekük viselkedése szab gátat egy normális barátság létrejöttének, fenntartásának. Állandóan bántja az én gyerekemet, nem is akárhogyan! Próbálják fegyelmezni, de nem nevelik! A csajszi meg kicsit túlkombinál mindent, állandóan úgy érzem, hogy na megint félreértett valamit, nem győzök magyarázkodni neki, pl. most vicceltem ám! Nem érzem így őszintének ezt a dolgot.

Nem találok olyan szavakat, amikkel kifejezhetném magam, hogy mi is van a fejemben..azért megpróbálom..

Gyereknevelés:

Én mindig is a következetes gyereknevelés híve voltam, tehát igen kicsi korban megfogalmazódtak bennem, hogy milyen határokat szabok a kislányomnak, és ragaszkodtam is ezekhez. Ez másoknak nem feltétlen tetszett, de a gyerek engem igazol, hiszen egy mindig jókedvű, mosolygós, rendkívül barátkozós, minden rossz indulat nélküli okos kislány, s ezért most meg irigykednek.

Hogy mit várok el másoktól egy baráti kapcsolatban? Nehéz kérdés. Az őszinteséget, a feltételnélküliséget, a bizalmat. Azt hiszem nekem ennyi elég. Ez szerintetek túl sok egyszerre? Én a mindenemet adom bele egy barátságba, a lényemet, bármit, ha egyszer valakit barátomnak tekintek. És ezért kell mindig csalódnom.

4 éve költöztünk abba a faluba ahol lakunk, nem volt egy ismerősünk sem, szóval nem volt egyszerű.

A félelmeim? Hát nem is tudom. Szeretem a kiszámíthatóságot, nem szeretem ha rám rontanak, vagy túl gyorsan akar valaki túl bizalmas kapcsolatot kialakítani, mert szerintem ez csak úgy jó, ha automatikusan jön mindkét oldalról. Ha csak a másiktól érzem ezt, akkor úgy érzem lerohannak, rám tukmálják magukat, és kényszernek érzem. Érthető ez így megfogalmazva? Nem szeretem mikor váratlanul felborítják a napi programomat, hiszen ha előre megbeszéljük a látogatást, akkor én úgy intézem a dolgaimat, máskülönben idegesít, pláne ha a másik 3-4 órán át vesztegel nálunk. Ha előre tudom hogy jön, akkor nem zavar a hosszúra nyúló vendégség. Én sosem toppanok be senkihez váratlanul, nyilván mert én sem szeretem ezt. Hülye vagyok? Nem érzem irreálisnak az elvárásaimat.

Igazából nem is tudom milyen programok vannak a faluban, nem vagyunk aktív résztvevői a közösségi életnek. Templom az van, de én ilyen helyre nem járok, nem az én világom.

A beállításban igazad van, még én is emlékszem azokra az időkre, amikor még vezetékes telefon is csak keveseknek volt, de gyerekként nyilván másképp éltem akkor meg a váratlan vendégeket, talán fel sem fogtam akkor.

Igyekszem én ruganyozni :), de bennem ez is korlátozva van valamiért. Amúgy valóban óvatos ember vagyok, igyekszem a kiszámíthatatlan dolgok esélyét leredukálni nullára, persze ez esélytelen. Szerinted min kéne változtatnom? Ha kell egyáltalán.