Melyik a kedvenc József Attila versed / idézeted? és miért?

Ez az egyik (ezen mindig sírok):

(KARÓVAL JÖTTÉL...)

Karóval jöttél, nem virággal,

feleseltél a másvilággal,

aranyat igértél nagy zsákkal

anyádnak és most itt csücsülsz,

mint fák tövén a bolondgomba

(igy van rád, akinek van, gondja),

be vagy zárva a Hét Toronyba

és már sohasem menekülsz.

Tejfoggal kőbe mért haraptál?

Mért siettél, ha elmaradtál?

Miért nem éjszaka álmodtál?

Végre mi kellett volna, mondd?

Magadat mindig kitakartad,

sebedet mindig elvakartad,

híres vagy, hogyha ezt akartad.

S hány hét a világ? Te bolond.

Szerettél? Magához ki fűzött?

Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?

Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,

se késed nincs, se kenyered.

Be vagy a Hét Toronyba zárva,

örülj, ha jut tüzelőfára,

örülj, itt van egy puha párna,

hajtsd le szépen a fejedet.

1937. okt.

És ez a másik:

SZÜLETÉSNAPOMRA

Harminckét éves lettem én -

meglepetés e költemény

csecse

becse:

ajándék, mellyel meglepem

e kávéházi szegleten

magam

magam.

Harminckét évem elszelelt

s még havi kétszáz sose telt.

Az ám,

Hazám!

Lehettem volna oktató,

nem ily töltőtoll koptató

szegény

legény.

De nem lettem, mert Szegeden

eltanácsolt az egyetem

fura

ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért

a "Nincsen apám" versemért,

a hont

kivont

szablyával óvta ellenem.

Ideidézi szellemem

hevét

s nevét:

"Ön, amig szóból értek én,

nem lesz tanár e féltekén" -

gagyog

s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,

hogy költőnk nem nyelvtant tanul,

sekély

e kéj -

Én egész népemet fogom

nem középiskolás fokon

taní-

tani!

1937. ápr. 11.

(szerintem ez zseniális!)

ISZONYAT

A szobakonyhán félhomály van.

Az alkóv mögött szendereg

csücsörgő szájjal, rongy pólyában

s fölnyög néha egy kisgyerek.

Rezeg, rándul, mint őszi szélben

tócsa a rideg köveken.

Egy kislány, gondolkodva mélyen,

ül a sarokban félszegen.

Csak ketten élnek az alkóvban,

kiket vágy éltet s gyűlölet.

Bundás kutyával, megkopottan,

Rákóczi-árny az ágy felett.

A kislány hétéves. Kiszökne

s itt benn ugrálni sem lehet.

A mama lelkére kötötte

ezt a dögöt, a gyermeket.

Futna!... Ám oly nagyon tünődik,

hogy majdnem elalszik bele.

Erőt is érez, hogy a földig

egy várost lerontson vele.

... Ám dagadt szemét nyitja s menten

fölsír a csöpp fiúgyerek.

A lányka végigméri; csendben

megmelegíti a tejet.

A kékülő arcú gyerekre

mereven néz és hallgatag.

Fakó haján, mint halott lepke,

lógatja szárnyát a szalag.

Majd az ordító szájba tolja

a tejes üveg cucliját.

A fiú köhög fuldokolva

s mint bot, ha törik, úgy kiált.

Mint tenger, ráng az apró termet;

a cucli csöpög, mint a csap;

a lány elveszi és a gyermek

nyel, vonít és utánakap.

Majd ismét a szájába nyomja,

mert már csak tátog és feszül

s mire az szopva megnyugodna,

kiveszi ajkai közül.

A gyermek nem tudja, örüljön,

vagy sírjon véghetetlenül;

haragja rázza. A tej följön

kis gyomrából s ajkára ül.

Akárha most született volna,

oly vörös; fején az erek,

mint pondrók, másznak vonagolva;

lába nagyujja megmered.

Üvölt és hápog; szopna s retteg.

Inyével a homályba kap.

Csak mikor istenek születtek,

szülőkben kélt ily iszonyat.

A gyermek irtózattól nyirkos, -

ha adja, miért veszi el?

A leány hideg, mint a gyilkos.

Az udvaron vak énekel.

Igy játszik egy félóra hosszat,

némán és mosolytalanul.

Mikor egy szomszéd nő kopogtat,

megrezzen, mégis válaszul

lágyan szól ki a hasadékon:

"Tán most kap szegényke fogat!"

Aztán az alkóvba ül s vékony

tíz kis ujjával játszogat.

Az anya este - hetek óta

így van ez - ölébe veszi

fiát, az őt marokra fogja

s az édes tejet nem eszi.

Az üveg láttán sírni kezd el;

csak az öl erős melegét

kéri s mint roskadt öregember,

reszketve húnyja le szemét.

Az anya nem tudja, mi lelte,

(kendőjét ekkor veti le).

A kisleánynak perg a nyelve:

"Időben adtam ennie."

"Mama, engedjen főzni engem!"

Már frissen, vidoran nyafog.

A mama fáradtan, esetten

érzi, aludni volna jobb...

Éjjel a csillagok nem égnek,

évszakok sírnak és egek.

Álmában sír az anya s ébred,

azt hiszi, sír a kisgyerek.

Azon néma vinnyogás dermed.

Az anya ágyából kikel -

úgy látja, mosolyog a gyermek,

és megnyugodva alszik el...

Mikor munkába siet reggel,

készít egy kis tízórait

s indul. A kisleány is felkel

s míg ruhát ölt, fogadkozik.

De nyomja nagy magánya itt benn,

kín löki - játsszék odakint.

Ismét fölsír a gyermek s minden

előlről kezdődik megint.

1934. nov.

"s szivében néha elidőz

a tigris meg a szelid őz."