Hogyan kell kottát olvasni?

Szolmizálással, abc-s hangokkal hogy állsz?

Én most úgy fogom venni, hogy a "doremifaszolatido" megvan. Nem nagyon bonyolult szinten, csak annyira, hogy sorban énekelve felismerd.

Biztosan feltűnt már, hogy el lehet kezdeni mélyebb és magasabb hangokról is - ahogy minden más dallamot is. A zenében ugyanis a dallamot (ha csak nincs abszolút hallásod) nem maga a hangmagasság, hanem az egymás utáni hangok magassága közti különbség adja.

A "doremifaszolatido" hangjai közt ugyanannyi távolság van (*), kivéve a mi-fa és ti-do közt, ami lényegesen kisebb.

A többi hang közti távolságot nagyszekundnak, a ti-do köztit meg kisszekundnak hívják. Az egyszerűség kedvéért mondjuk, hogy két kisszekund az egy nagyszekund - kottázáshoz ez pont elég lesz.

Az összes többi lehetséges kombináció (távolság) is el van nevezve, de arra most nem lesz szükség... na jó, a dó és dó, vagy bármelyik másik két egyforma nevű közti távolság az oktáv, de ezt már biztosan tudod.

Szóval a szolmizációs skála igazából nem más, mint egy "mobil" sorozat, egy viszonyrendszer a hangok között.

Van a hangoknak egy másik elnevezésük is, ez pedig az abszolút magasságukat jelenti: ezek az "ábécés" hangok.

Az A mindig ugyanolyan magasan van (ugyanolyan frekvenciájú hangot jelent), és a többi is. A hangvilla mindig ugyanazt az A hangot adja meg, és egy normálisan felhangolt zongorán is mindig ugyanolyan magas lesz az A és a többi hang is.

Ülj le egy zongora elé, ha lehet. (Ha nem, akkor legalább egy képet kapj elő.)

Vannak fekete és fehér billentyűi: "fél" és "egész" hangok.

Rögtön fel fog tűnni, hogy fél hangok nem minden "egész" hang között vannak. Ez azért van, mert az abc-s "egész" hangok közti távolságok is olyanok, mint a szolmizációs hangok: hol kisszekundnyi, hol nagyszekundnyi távolság van köztük. Ahol nagyszekund van, oda pedig befér még közéjük egy "félhang".

Ha jobban megnézed a billentyűket, láthatod, hogy hol két "félhang" (fekete billentyű) van egymás után, hol három, és köztük mindenűtt egy "lyuk". Ha kipróbálod, hallhatod, hogy bármelyik egymás után következő egyforma csoport (pl. két kettes csoport) bal oldali hangja közt pont egy oktáv van, ugyanígy a jobb oldali vagy épp a középső hangok közt is. De egy oktáv van a kettes csoport "alatti" (közvetlenül a csoporttól balra lévő) fehér hang és a következő kettes csoport "alatti" fehér hang közt is. Ezeket a kettes csoport alatti hangokat hívják C-nek, és az a különlegességük, hogy hogyha sorban lejátszod C-ről kezdve a fehér billentyűket (az "egész" hangokat) a következő C-ig, az pont úgy fog hangzani, mint a "doremifaszolatido" (amit mellesleg dúr skálának becéznek), ugyanis a "kisszekundok" a mi-fa és a ti-do közt pont oda fognak kijönni, ahol nincs fekete billentyű...

A "fehér" hangok neve sorban, lentről felfelé C-től C-ig:

C,D,E,F,G,A,H(angolban B),C.

A feketéknek is van nevük, de az kicsit ravaszabb, majd később visszatérünk rá.

Namármost az ötvonalas kottarendszerben az _ábécés_ hangoknak, vagyis az abszolút hangmagasságnak van megadott helyük. Vagyis elméletileg a második vonalra rajzolt golyó mindig ugyanolyan magas hangot jelent. Elméletileg. Mindjárt jön, hogy miért csak elméletileg, de először tisztázzuk, hogy a vonalrendszerben alaphelyzetben csak a "fehér" hangoknak van helyük, méghozzá szépen sorban: vonal, vonalköz, vonal, vonalköz, vonal, vonalköz,vonal, vonalköz, vonal - hopp, elfogyott az ötödik is; ha netán kell még, akkor lehet "pótvonalakat" berajzolni az adott bogyó alá/fölé... Minden ilyen lépés (vonalról a következő vonalközbe, vonalközből a következő vonalra) egy lépés felfelé a zongora fehér billentyűin.

A cseles csak az, hogy ez a lépés hol kis-hol meg nagyszekund különbséget jelent, mint az korábban már kiderült, de sebaj, ez minket egyenlőre nem zavar.

Már csak azt kéne eldönteni, hogy hol kezdjük az egészet: valamelyik vonalat ki kéne nevezni mondjuk cének. Vagy gének. Vagy efnek. Igazából mindegy, melyiket nevezzük ki, a többit utána már lehet számolni.

Az viszont nem lenne vicces, ha mindig minden kottában hasracsapásra odaírnák az elején, hogy nekem most a cé van a második vonalon, mert nekem úgy esett jól leírni, a másikban meg a cé a harmadik vonalközben lakna... begolyózna az összes zenész. Úgyhogy megegyeztek még az elején.

Kár, hogy nem egy félében sikerült megegyezni, erre találták ki a kulcsokat... (igazából nem, mert ha egy dallamban csupa nagyon mély, vagy csupa nagyon magas hang van, akkor folyton az öt vonal felett vagy alatt lenne, ha csak egyféle kulcs lenne).

A kulcsok mindig egy adott hangról mondják meg, hogy hol van a helyük az öt vonal rendszerében, a többit ez alapján lehet kiszámolni.

Igazából nincsen túl sok fajta kulcs, és egy hangszerhez rendszerint a kottákat ugyanabban a kulcsban szokták írni, úgyhogy mindenkinek elég, ha csak a saját "szokásos" kulcsát tanulja meg gyorsan olvasni (amatőr szinten legalábbis).

A kulcs mindig a sor elején van, és mindig minden sor elejére ki kell írni.

Eddig leggyakrabban valószínűleg a violin-avagy G-kulccsal találkoztál; G-kulcsban a G ott van, ahol a kulcs "csigavonalának" közepe indul: alulról a második vonalon. (Ha csak azt mondom, hogy második vonal vagy harmadik vonalköz, az is alulról értendő!!).

Ebből ki tudod számolni, hogy az első vonalon az E van, az első vonal alatt pedig a D. A Cé már nem férne ki, ezt úgy jelöljük, hogy húzunk az öt vonal alá egy rövidke hatodikat, és arra rajzljuk rá a hang "fejét", ezt hívják pótvonalnak.

Innentől csak türelem kérdése lenne, hogy bármilyen dallamot ki tudj bogarászni - bármilyen dallamot, ami csak a C,D,E,F,G,A,H,C hangokat tartalmazza. Egy idő után ránézésre fogod tudni, hogy melyik hol van.

A cifra rész viszont ez után következik.

Lehet ugyanis, hogy mégsem C-ről szeretnéd kezdeni a szolmizálást (vagyis nem C-t szeretnéd, hogy dó legyen- ezt hívták volna amúgy C-dúrnak), mert például énekelni szeretnél hozzá, és túl mély, hanem inkább G-ről szeretnéd kezdeni.

Ha G-ről eljátszod a fehér hangokat a következő G-ig... nos, az nem úgy fog hangzani, mint a "doremifaszolatido", hanem úgy, mint a "szolatidoremifaszo". Merthogy a fránya kisszekundok továbbra is ugyanott maradtak a zongorán.

Márpedig ha a te dallamodban lévő hangok olyan távolságra vannak egymástól, mint a "doremifaszolatido" hangjai, akkor G-ről kezdve az egyik hang nem fog stimmelni, konkrétan a "ti". Annak ugyebár kisszekundnyira (félhangnyira) kéne lennie a "do"-tól, vagyis a G-től, de akár hogy is nézzük, a G alatt lévő fehér billentyű, az F bizony egész hangnyira van. Kicselezhető azonban a probléma: ott van ugyanis a "fekete" hang a kettő között, ha azt használjuk az F helyett. Remek, ismét remélem, hogy nincsen abszolút hallásod, mert akkor ez a módszer tökéletesen meg fogja oldani a problémát.

Már csak az a kérdés maradt hátra, hogy ezt a fekete hangot mégis hogy kéne beszorítani a vonalrendszerbe, ha egyszer a fehér hangokkal már elfoglaltuk az összes vonalat és az összes vonalközt?

Nnna, erre szolgálnak a csodálatos módosítójelek, amikből az egyszerűség kedvéért kettő plussz egy féle van: a "kereszt" (úgy néz ki, mint egy kettőskereszt) és a "bé" (ami meg úgy néz ki, mint egy fura b betű", valamint a feloldójel (oldalbarútott négyzet fél füllel és fél lábbal).

A kereszt arra a hangra vonatkozik, ami a két vízszintes szára között van, és egy kisszekunddal ("félhanggal") fentebb emeli. Például az F-ből Fisz-t csinál.

A bé arra a hangra vonatkozik, ahol a hasának a közepe van, és egy kisszekunddal lejjebb viszi.

Mindkettő onnantól érvényes, ahová be van írva, addig, amíg egy feloldójel fel nem oldja.

Általában ha olyan helyzet van, mint amit fent leírtam, hogy az egész dallam van "arrébbtolva", és ezért mindig egy bizonyos félhangot kell játszani egy bizonyos egész helyett, akkor a módosítójel(ek) kint van rögtön minden sor legelején, a kulcs után; ezt hívják előjegyzésnek és ez adja meg a hangnemet (hogy "hol a dó"). De van olyan, hogy egy ilyen "extra" hang csak egyszer vagy néhányszor fordul elő, és az sem tartozik a hangnembe (a "doremifaszolatido" készletbe), ilyenkor csak közvetlenül a hang elé írják oda, és rögtön utána tesznek is egy feloldójelet.

A feloldójel arra a hangra vonatkozik, ami a középső négyszög közepén van, és feloldja a bé vagy kereszt hatását.

Nnna, ezzel mostmár tényleg minden hangot ki lehet silabizálni, már ami a zongorát és az abc-s hangokat illeti. Mostmár csak az lehet esetleg érdekes, hogy hol a "dó", illetve hogy lehet erre rájönni, de ez már kicsit öszhangzattanba hajlik.

Igazából bármelyik hangot kinevezheted dónak, a fehéreket és a feketéket is; csak persze mindig kell bele egy csomó "félhangot" pakolni, hogy kijöjjenek az alap szolmizációs hangok - mint fentebb a Fiszt, csak általában több is kell bele. És ezt mindet békkel meg keresztekkel kell jelölni a kottában.

Kis gyakorlattal megtanulható, hogy melyik helyről kezdett dó (melyik dúr) milyen előjegyzést "okoz"; ebből meg visszafelé azt, hogy melyik előjegyzés milyen dúr. Addig is van egy viszonylag egyszerű módszer (a zenének ez a része színtiszta matek, mint láthatod): ha nincs előjegyzés, az C-dúr, és ahány keresztet vagy bét látsz az előjegyzésben, annyiszor megy arrébb a dó öt hanggal (kvintnek hívják a távolságot); lefelé, ha béket látsz és felfelé, ha kereszteket. (Vegyesen nem lehetnek.)

Egy kereszt, az például C-ről az ötödik hang felfelé--- tárám, G. De gondolom, erre már emlékeztél;)

Hű, ez jó hosszú lett:DD bocs, ha a háromnegyedét már tudtad, de kicsit a levegőben lógott a kérdés...

*

az ugyanakkora távolság zenében igazából a hangok frekvenciája (rezgésszáma) közti ARÁNYT jelöli.

Egy oktáv mindig azt jelenti, hogy a mélyebb hang pontosan fele akkora frekvenciájú (konkrét idő alatt feleannyiszor löki meg a dobhártyádat), mint a magasabbik. Ugyanígy van az összes elnevezett távolságnál egy fix számarány a mélyebbik és magasabbik hang frekvenciája közt, csak nem mind ilyen szép "kerek".