Miért nem szereted az animéket?

Mert a történeteik zavarosak, sokszor butább, mint a legrosszabb brazil szappanopera.

A figurák sem barátságosak és a rajzolási technika is ellenszenves.

Remélem nem jár lepontozás negatív kritikáért. :) Bár az a kérdés, hogy miért nem... hát ezért. :P

Inkább a Tom és Jerry százszor ismételt epizódja.

(Hosszú lesz)

Ha animék alatt a Japánban készült rajzfilmeket érted, akkor azt kell mondanom, nem utálom. A Gibli stúdiónak, főleg Miyazaki Hayaónak például fantasztikus filmjei vannak (Chihiro Szellemországban, A vadon hercegnője stb.). Ezekből tényleg átsüt az igazi japán kultúra, anélkül, hogy zavaros lenne. (Persze még így is vannak dolgok, amik nyugati emberek számára érthetetlenek – én is csak később jöttem rá, hogy az egyik film kulcsmozzanata a japán írásra épül. Akkor még nem tanultam japán nyelvet, és fogalmam sem volt arról, miről van szó, mert ugye a magyar fordítás még tovább kavarta a dolgokat.). A Gibli filmjeinek tényleg van mondanivalója, de bennük van a japán mondavilág is, ugyanakkor nélkülöznek mindenféle túlzást. Azt nyújtja, amit kell: szórakozást, mindenféle sallang nélkül. És garantált, hogy nagy hatással van a nézőre. Ezek a filmek szívből készülnek, és nyomot hagynak.

Sajnos ezt az anime-sorozatokra már nemigen lehet mondani. Mivel legtöbbször manga alapján készülnek, a történetet igyekeznek úgy elnyújtani, amennyire csak lehetséges – mert a manga ugye még fut, de lassabban készül, tehát a rajzfilm előbb-utóbb be kell hogy érje az eredetit, és ha ez megtörténik, akkor kavarc van. Ha nem tudják eléggé nyújtani a rétest, és még a sokadik „visszaemlékezés” és hosszas magyarázás után – mintha a sztorit szellemi fogyatékosoknak írnák – még mindig túl gyorsan haladnak, akkor jönnek a fillingek, azaz töltő-epizódok. Ezeknek aztán még annyi értelmük sincs, mint az alapsztoriknak, viszont van egy olyan jó tulajdonságuk, hogy a sztorit sem viszik előrébb, tehát a mangakának van egy szusszanásnyi ideje, hogy alkosson valamit gyorsan, hogy mehessen tovább a buli. Esküszöm, hogy egy átlagos képregényben több dinamika van, mint a belőle készült animációs filmben. Amit 20 perc alatt megnézel a tévében, azt a rajzoló öt oldalban lerendezi.

Aki először vesz kezébe igazi mangát (igazi alatt pedig nem azokat a förmedvényeket értem, amit itt, Magyarországon olyan előszeretettel árusít a Tokyopop kiadó. olyanokat még én is tudok rajzolni.), az meg is lepődik, mert teljesen távol állnak az animék képi világától. Egyáltalán nem jellemző, hogy a főszereplő tányérszemű, csilli-villi és rózsaszín hajú. Ez az, amit megpróbálnak a gyerekekkel megetetni, legtöbbször túlerotizálással, meg erőszakkal. Erre a kettőre nagyon vevőek a gyerekek. A mangákban viszont teljes a szabadság. A művész – a képregényrajzolást én művészetnek tartom, az anime gyártását viszont nem – a saját történetét rajzolja meg, és jó esetben senki nem mondja meg neki, hogy mekkora melle legyen a főszereplő csajának. Én már olyat is olvastam, aminek minden lapja olyan volt, mint egy fénykép, annyira valósághű volt.

Vagy például a Death Note, amiben hatalmasat csalódtam. Adott egy roppant eredeti, hátborzongató és fordulatokkal teli manga, ami a csodával határos módon a kezembe kerül. Az alapsztori fantasztikus, a rajzolása mesés, a csavaroktól a hideg kiráz – elhatároztam, hogy megnézem animében is. Hát, nem kellett volna. Tényleg mindent képesek elrontani. Amit csak lehetett, azt túldramatizáltak (példa erre, amikor Yagami Light teátrális mozdulatokkal eszi a csipszet – agyrém), vagy elnyújtották. Esküszöm, még mintha azzal is időt akartak volna nyerni, hogy a szereplők lassabb tempóban beszéltek. Annak ellenére, hogy a sztori gyakorlatilag egy sorozatgyilkosról szól, egyáltalán nem erőszakos. Az animében viszonta szokásos a képlet: ordítozás, vérfröccsenés, szem kidülledése stb.

Vagy ha a Narutót vesszük, ami akkora divat lett mostanában. Kishimoto Masashi olyan perspektívákat használ, hogy csak néz az ember (erről egyébként olvastam egy interjút is. A fickó gyerekkorában meglátott egy plakátot egy motorbicikliről, ami középpontos perspektívában volt ábrázolva, és megfogadta, hogy ő is ilyet fog rajzolni – na, itt kezdődik a művészet). Az anime a manga agybutított változata. Sakura karizmatikus, egyedi karakteréből csináltak egy hisztis libát, akinek a sorozatban mindössze az a szerepe, hogy az akciójeleneteknél magas hangon sipítozik, de ez az összes többi karakterre jellemző (kivéve, hogy a fiúk nem visítanak, hanem ordibálnak. az egész sorozat egy nagy idegroham). Csoda, hogy annyian utálják a Narutót?

Ami engem illet, én maradok a mangáknál. Azokkal semmi bajom. Aki meg animerajongó, az vegye csak meg a DVD-ket, az újságokat meg az akciófigurákat. Az egész úgyis csak a pénzről szól.

Előre is elnézést kérek, de én is általánosítani fogok, amit már az első kérdezőnél nehezményeztél. Bár felhívnám a figyelmed, hogy a kérdésed eleve olyan, hogy azokhoz szól, akik úgy általában nem szeretik az animéket.

Nekem a párom néz rengeteget, sokszor elalváshoz is, fejhallgatóval. Viszont mindig visítoznak benne, kihallatszik a fejhallgatóból és elég nehéz úgy elaludni.

Néha nézem vele. De egész egyszerűen unom. Soknak a nevét sem jegyeztem meg, azt tudom, hogy Narutot és Bleachet néztem már jó sokat. De egy idő után iszonyatosan unalmassá válik. Mindig jön valaki és azt nagy ordibálások közben lekardozzák vagy lebármilyenfegyverezik.

Egy rész volt, ami megmaradt, a Bleachben, amikor elmennek strandra. Ugyanúgy semmi nem történik, de legalább máshogy nem történik az a semmi.

Azt nem tudom, hogy animének számít-e (egyáltalán mi az anime meghatározása?), de volt két sorozat, ami tetszett. Közös ismertetőjegyük, hogy rövidek voltak. Az egyik az Avatar, abban is harcolnak, de nem olyan veszélyesen sokat, a másik az Elfenlied.

A Narutot, Dragon Ballt, Sámánkirályt és társait nem szeretem, igazából nincs semmi sztorija egymás gyepálásán kívül :P

Viszont mondjuk a Trigun vagy a Cowboy Bebop azok nagyon durvák, de az nem is kisgyerekeknek való. Nem is lenne jó hatásuk rájuk meg nem is értenék :)

17/F