Tényleg gáz, ha egy huszonéves a szülöknél lakik, vagy csak túl van tolva a téma?

Ha valaki még tanul, akkor teljesen normális hogy a szülei eltartják. Ha utána is ott lakik akkor azért illendő beszállni a közösbe. Akkor se ideális állapot, de lehet hogy az adott feltételek mellett a lehető legjobb. Az ideális az lenne ha 25 éves korra mindenki megtalálná a párját, össze tudnának költözni, gyereket vállalnának ha akarnak. Sajnos a reális gyakran messze van az ideálistól.

Nekem és a tesómnak is úgy sikerült nagyjából az ideális verzió hogy gyakorlatilag kaptunk lakást. Tehát nem a mi érdemünk.

Másokat gáznak titulálni ha nem sikerült, nincs értelme. Maximum aki nem is tesz érte semmit (de ott a szülők felelőssége is, ha hagyják élősködni.)

Ha valami gáz, az nem is annyira a szülőkkel egy lakásban/házban lakás. Anno nem volt ritka, hogy több generáció lakott együtt. Tud ez praktikus is lenni.

Én 22–23 évesen költöztem össze anno a barátnőmmel. De aztán szétmentünk, visszaköltöztem a szüleimhez és 30 éves korom környékén kb. 4 évet éltem velük, aztán újra elköltöztem otthonról. De ebben a négy évben a ruhámat magam mostam, magam vasaltam, nyilván beszálltam a anyagilag a közösbe, sokszor én vásároltam, néha én főztem, meg úgy beszálltam a házimunkába általában, tehát annak ellenére, hogy egy fedél alatt éltünk, önjáró voltam.

De ismerek olyan az 50-es éveit taposó férfit, aki viszonylag hamar elköltözött ugyan otthonról, de kvázi a felesége vette át az anyja helyét. A válásuk után volt is ebből problémája, mert ugyan anyagilag független volt, voltak erősségei – egy kisebb szekrényt össze tudott barkácsolni – de nem „értett” a mosáshoz, nem tudott egy inget kivasalni – addig kvázi soha nem csinált ilyet –, vagy nem tudott egy rántottát sem megsütni. Aztán persze beletanult annyira, hogy „segítség nélkül” tudja élni a hétköznapjait, de ő így 50 éves korára pipálta ki a felnőtté válás bizonyos pontjait.

Nézőpont kérdése, hogy te élsz-e a szüleidnél, vagy a szüleid élnek nálad. A kérdés tehát nem az, hogy együtt élsz-e a szüleiddel, hanem az, hogy mamahotelként élsz-e velük. Oké, az embernek vannak gyengeségei, hiányosságai, tehát az elnézhető, hogy valaki egyedül lakik, és fél éves por áll a polcain, mert portörlés nem az erőssége. De ha általában nem egy koszfészekben él – porszívózni, söpörni, felmosni azért rendszeresen szokott –, akkor ennyi hiányosság belefér. Az sem annyira gáz, ha valaki a szüleivel él, és bár tudna maga is mosogatni, de a munkamegosztás úgy alakul, hogy mondjuk az édesanyja mosogat. Esetleg ő cserébe meg magára vállal olyan teendőket, amit a szülei helyett is megcsinál.

A kérdés tehát inkább az, hogy tudnád-e a hétköznapi életedet hosszútávon akár egyedül, önállóan, segítség nélkül élni (mind anyagilag, mind praktikus szempontok alapján) problémamentesen úgy, hogy azt nem valaki kihívásnak, komoly nehézségnek éled meg? Ha igen – és te a kérdésedben egy ilyen helyzetet sejtetsz –, akkor oké. Ha nem, akkor viszont ez 30 felé közelítve nem éppen dicsőségre méltó. De lehet ez sem élősködés amúgy – legalábbis a szándék nem az –, de az bizonyos, hogy az illető nem ugorta meg a felnőtté válás elégséges szintjét.