Mi a kedvenc versetek és miért?

A SZENT JOBB ÜNNEPÉN

Keresztények, ti hajtsatok fejet -

A mai nap az örökéltü Szent Jobb

Malasztja száll s a hívő lelkeket

Megedzi. Zengjen zsoltárunk - ott fent jobb

Lesz élni majd, ha bús fejünk felett

Az Úr hatalmával vigyáz a Szent Jobb -

Oh áldjuk, áldjuk százszor e kezet

S emelkedjünk fel Krisztushoz, ki lent volt.

De ti, pogány ősöknek vérei

Nagy daccal mégse szálljatok Neki -

E kéz apáinkat halomra ölte

S Hadúr e népet akkortól veri,

Mikor hitének gyáva lett örökre,

Mikor e kéz erős hitünk kiölte.

Illyés Gyula:

Egy mondat a zsarnokságról

Hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van,

nemcsak a puskacsőben,

nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallatószobákban,

nemcsak az éjszakában

kiáltó őr szavában,

ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten

gomolygó vádbeszédben,

beismerésben,

rabok fal-morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös

ítéletében: bűnös! –

ott zsarnokság van,

nemcsak a katonásan

pattogtatott “vigyázz!”-ban,

“tűz”-ben, a dobolásban

s abban, ahogy a hullát

gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon

félig nyílt ajtón

ijedten

besuttogott hírekben,

a száj elé kapott ujj

“pszt”-jében, hogy ne mozdulj,

hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban

s e rácsban már szótlan

vergődő jajsikolyban,

a csöndet

növelő néma könnyek

zuhatagában,

táguló szembogárban,

az van az éjben halkan

sikló gépkocsizajban

meg abban,

megállt a kapulajban;

abban, ahogy a “halló”

közben – érzed – a kagyló

csöndjén keresztül

figyel egy idegen fül;

nemcsak a telefondrót

közt vergődő Laokoon-mód:

vonat, repülő, sínpár,

gúzsbog, kötélszár,

mert zsarnokság van,

nemcsak a talpra álltan

harsogott éljenekben,

hurrákban, énekekben,

az ernyedetlen

tapsoló tenyerekben,

az operában,

a trombitában,

ott van az utca sarkán

az éppoly harsány –

vígan vagy kongó zordan

feszülő kőszoborban,

az van a derűtelen

tarkálló képteremben,

külön minden keretben,

már az ecsetben;

mert zsarnokság ott van

jelenvalóan

mindenekben,

ahogy a régi istened sem;

mert zsarnokság van

az óvodákban,

az apai tanácsban,

az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek

dadog az idegennek,

ahogy, mielőtt súgtál,

hátrafordultál,

nemcsak a szögesdrótban,

nemcsak a könyvsorokban

szögesdrótnál is jobban

bénító szólamokban;

az ott van

a búcsúcsókban,

ahogy így szól a hitves:

mikor jössz haza, kedves,

az utcán oly szokottan

ismételt hogy-vagy-okban,

a hirtelen puhábban

szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak

szerelmed arca megfagy,

mert ott van

a légyottban,

nemcsak a vallatásban,

ott van a vallomásban,

az édes szómámorban,

mint légydög a borodban,

mert álmaidban

sem vagy magadban,

ott van a nászi ágyban,

előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled,

mi egyszer már övé lett;

vele hevertél,

ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,

az van az orrba-szájban,

világban és homályban,

szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak

s bedől a dögszag,

mintha a házban

valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,

ő, a zsarnokság kérdez,

képzeletedben

se vagy független,

fönt a tejút is már más,

határsáv, hol fény pásztáz,

aknamező; a csillag:

kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor

egyetlen munkatábor;

mert zsarnokság szól

lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,

a prédikációkból,

templom, parlament, kínpad,

megannyi színpad;

hunyod-nyitod a pillád,

mind az tekint rád;

mint a betegség,

veled megy, mint az emlék,

vonat kereke, hallod,

rab vagy, erre kattog;

hegyen és tavak mellett

be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van

minden váratlan

zörejben, fényben,

szív-hökkenésben;

a nyugalomban,

a bilincs-unalomban,

a záporzuhogásban,

az égig érő rácsban,

a cellafal-fehéren

bezáró hóesésben;

az néz rád

kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,

ott van a holnapodban,

gondolatodban,

minden mozdulatodban;

mint víz a medret,

követed és teremted;

kémlelődsz ki e körből,

ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál,

fogoly vagy, s egyben foglár;

dohányod zamatába,

ruháid anyagába

beivódik, evődik

velődig;

töprengenél, de eszmét

tőle fogan csak elméd,

néznél, de csak azt látod,

amit ő eléd varázsolt,

s már körben lángol

erdőtűz gyufaszálból,

mert mikor ledobtad;

el nem tapodtad;

így rád is ő vigyáz már

gyárban, mezőn, a háznál;

s nem érzed már, mi élni,

hús és kenyér mi,

mi szeretni, kívánni,

karod kitárni,

bilincseit a szolga

maga így gyártja s hordja;

ha eszel, őt növeszted,

fiad neki nemzed,

hol zsarnokság van:

mindenki szem a láncban;

belőled bűzlik, árad,

magad is zsarnokság vagy;

mert már miattad dermed

dacba a gyermek,

s lesz az öledben ringó

feleség ringyó;

vakondként napsütésben

így járunk vaksötétben

s feszengünk kamarában

futva bár Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,

minden hiában,

e dal is, az ilyen hű,

akármilyen mű,

mert ott áll

eleve sírodnál,

ő mondja meg, ki voltál,

porod is neki szolgál.

Amikor az iskolában tanultam, nem értettem ezt a verset, nem is tetszett. Most, 23 évesen ez a kedvencem.

Petőfi Sándor-Szeget szeggel

Jaj, a hátam, Jaj, a hátam

Odavan!

Szomszéd bácsi kiporozta

Csúfosan.

Átkozott a görcsös fütykös

Somnyele!

Mellyel engem oly pogányul

Cséplele.

Mért is tart hát kertet s benne

Körtefát?

És az isten rá gyümölcsöt

Minek ád?

Csábitólag kandikált a

Körte rám;

Csábjait ki már sehogysem

Állhatám.

Átugrottam a plánkon -

Átesém!

Hogy megingott bele májam

És vesém.

S nem elég ez; szomszéd bácsi

Rajtakap,

S akkor jön még a valódi

Haddelhadd.

Én teremtôm! mért is értem

E napot?

Megrakott, hogy minden csontom

Ropogott.

Nesze, monda, nesze másik,

Harmadik!

E a mindentudó tudja,

Hányadik.

Jelen volt a holdvilág a

Lakzinál;

Búsan nézte: szomszéd bácsi

Mit csinál.

Fellegekbôl vett magára

Gyászmezet,

És megosztva szenvedésem

Könnyezett.

Ô, csak ô nem könyörűle

Egyedűl;

Három a tánc! monda, s egyre

Hegedűlt, -

Hegedűlt a bottal hátam

Közepén,

Keservesen, siralmasan

Jártam én.

...De 'szen jól van! kiheverem

Én e bajt,

S visszakapja még a kölcsönt,

Vissza majd.

Tudjuk, hányat vert az óra,

Tudjuk ám!

Ön is rak a tüzre rossz fát

Bácsikám.

Ablakunkhoz estenként mért

Sompolyog?

Vettem észre, hányadán van

A dolog.

Más szemében ô a szálkát

Megleli,

S az övében a gerendát

Feledi.

A deákné vászonánál

Ô se jobb:

Engem dönget a lopásért

S szinte lop:

Lopni jár ô, csókot lopni

Nénihez,

Míg anyánk a bibliában

Levelez.

Tegye lábát ablakunkhoz

Ezután:

Fogadom, nem nézek által

A szitán.

Megugratni vagy anyánkat

Hívom át,

Vagy leöntöm dézsa vízzel

A nyakát!

Mert imádom Petőfi Stílusát és eza vers kellően humoros

Francois Villon-négysoros vers

(Faludy György fordítása)

Francia vagyok Párizs városából,

mely lábam alatt a piszkos mélybe vész,

s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,

és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.

Húha, nekem elég sok kedvencem van...

Arany János lélektani balladái - mert egyszerűen nagyszerű pl. Ágnes asszony "megőrülésének" fokozatos leírása.

Arany János: A fülemile - mert Arany stílusát, szókincsét fantasztikusan tükrözi (és igazság is mennyi van benne!)

Ady Endre: Az Úr érkezése - mert én látássérült vagyok, és akkor találtam rá "Istenre", mikor megvakultam, és mindenki elhagyott... :( Szóról szóra az én gondolataimat is tükrözi, mintha "rám szabták volna".

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg két versszaka az "Én is világot hódítani jöttem" sortól - mert rám is igaz...

Petőfi Sándor: Kutyakaparó - mert Petőfi tájleíró tehetségét tükrözi.

Ady Endre: Karácsony - mert a kicsi koromra emlékeztet (én is falun élek), és mikor egyik Karácsony este a templomban egy gospel koncert után lejátszották az itt már egy illető által belinkelt Szabó Gyula előadásában elhangzott verset, azt hittem, a szívem összefacsarodik a meghatottságtól. :(

Reményik Sándor versei, különösen a Kegyelem c. vers - mert mindig tudok vele azonosulni...

Keresztúry Dezső: Valaki tenyerében (abból is inkább az utolsó versszak) - mert ugyancsak tudok vele azonosulni.

Pilinszky János: Négysoros - mert amilyen értelmetlennek tűnik első olvasásra, legalább olyan sokmindenre rájöhet az ember, ha kicsit elmélkedik felette... döbbenet, milyen fantasztikus metaforákat használt:

Alvó szegek a jéghideg homokban.

Plakátmagányban ázó éjjelek.

Égve hagytad a folyosón a villanyt.

Ma ontják véremet.

Radnóti Miklós: Két karodban

Két karodban ringatózom

csöndesen.

Két karomban ringatózol

csöndesen.

Két karodban gyermek vagyok

hallgatag.

Két karomban gyermek vagy te

hallgatlak.

Két karodban átölelsz te

ha félek.

Két karommal átölellek

s nem félek.

Két karodban nem ijeszt majd

a halál nagy

csöndje sem.

Két karodban a halálon,

mint egy álmon

átesem.

rövid, de gyönyörű:) Mert romantikus alkat vagyok, és mindig sírnom kell ha elolvasom.

JÓZSEF ATTILA: SZERETNÉM, HA VADALMAFA LENNÉK!

Szeretném, ha vadalmafa lennék!

Terebélyes vadalmafa;

S hogy testemből jóllakhatna

Minden éhező kis gyermek

Árnyaimmal betakarva.

Szeretném, ha vadalmafa lennék

S minden egyes árva gyermek,

Ha keserű könnye pereg,

Felkeresné s könnyeivel

Öntözné meg a tövemet.

Szeretném, ha vadalmafa lennék,

Mi ha majd egykor kiszárad

És a tél apó kivágat,

Lángjaival felszárítná

Könnyeit a bús árváknak.

S ha csakugyan vadalmafa lennék,

Volna öröm a földön és

Sehol semmi bú, szenvedés

S a mosolygó fejeket nem

Bántaná az elköltözés.

1921. ápr. 12.

Azért kedvenc, mert az első verse (publikáltan első) és kitűnik, hogy nagyon fiatalon is lehet nagyon komoly dolgokat nagyon értelmesen látni.

Miroslav Válek: Csak úgy

Csak úgy,

mintha véletlenül akadnánk össze

sűrű, vad esőben körözve

a körúton, mint egy hajó fedélzetén,

csak úgy, mellékesen

ennyit mondok: "Szeretlek."

S te ennyit: "Ó, úgy, mint bárki más!"

Micsoda megaláztatás!

Történhetne ez augusztus havában,

nagylombú fák alatt.

Megszégyenülten

himbálnám kulcsaim az ujjamon,

s "menjük haza" - ezt mondanám neked,

csak úgy,

véletlenül.

És szinte csak mellékesen.

Talán pont fél négy lenne, szerda délután,

és egy üzlet előtt állnánk, szivem,

hol emberek sürögnek-forognak,

s bent emléktárgyakat lehetne venni

és fennhéjázó orrú léghajókat.

Azt súgnád halkan és vigyázva:

"Igen? s hová?"

Megkérdenélek, ó, szivem virága:

"Mi lelt, mi lelt, az istenért!"

"Ó, semmi - mondanád

csak az, hogy úgy mondtad, oly hirtelen

és szinte csak mellékesen..."

Ó, merre, hol vagy?

azon rémüldözöm most egyre,

hogy majd találkozunk egy éjszaka,

ha dúl a nyári hőség,

mikor a hold az ablak előtt áll,

sápadt-halottan, mint kit álom delejez meg,

és én megrettenek,

hogy újra, újra

megint csak sírni kezdek.

Mikor teázom,

s mikor kávét darálok,

vagy mikor felöltöm a kabátom,

szavad fejembe fészkeli magát

és gúzsba köt és újra meg újra átfon:

"Hová?" Ki tudja, hová? A nagyvilágon

bárhová, csak hozzád közel lehessek,

miként az ág az ághoz,

hogy hozzád oly közel csevegjek

mint hab a habhoz a derűs-sugáros

alkonyatban, mikor röpítve szálldos

velünk a szél. Csak úgy, mintegy véletlenül.

Ahogy esőcsepp sincs soha egyedül.