Van kedvenc versetek a magyarságról? Vagy egy szép vers a magyarságról.

- Szőke István Attila: Esküszünk

- Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele!

Guglizd meg őket.

Sajó Sándor:

Magyarnak lenni

Magyarnak lenni, tudod mit jelent,

Magasba vágyva tengni egyre lent,

Mosolyogva, mint a méla őszi táj,

Nem panaszolni senkinek, mi fáj.

Borongni mindig, mint a nagy hegyek,

Mert egyre gyászlik bennünk valami

Sok százados bú, amelyet nem lehet

Sem eltitkolni, sem bevallani.

Magányban élni, ahol kusza árnyak

Bús tündérekként föl-föl sírdogálnak.

S szálaiból a fájó képzeletnek

Feketefény? fátylat szövögetnek...

És bút és gyászt és sejtést egybeszőve

Ráterítik a titkos jövendõre...

Rabmódra húzni idegen igát,

Álmodozva róla: büszke messzi cél,

S meg-megpihenve a múlt emlékinél,

Kergetni téged: csalfa délibáb!..

Csalódni mindig, soha célt nem érve.

S ha szívünkben már apadoz a hit:

Rátakargatni sorsunk száz sebére

Önámításunk koldusrongyait....

- Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:

Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?

Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.

Születni nagynak, bajban büszke hősnek.

De dönt? harcra nem elég erősnek:

Úgy teremtõdni erre a világra,

Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,

Hogy amikor már érik a vetés,

Akkor zúgjon rá irtó jégverés...

Fölajzott vággyal, szomjan keseregve

A szabadító Mózest várni egyre:

Hogy porrá zúzza azt a színfalat,

Mely végzetünknek kövült átkául

Ránk néz merően, irgalmatlanul,

S utunkat állja zordan, hallgatag...

Bágyadtan tûrni furcsa végzetünk,

Mely sírni késztõ tréfát űz velünk,

S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:

Egymást vádolni, egymást marcangolni!

-Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad,

Szilajnak lenni, mint a bércpatak,

Vagy bánatunknak hangos lagziján

Nagyot rikoltni: hajrá! húzd cigány! -

Háborgó vérrel kesergõn vigadni,

Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,

Hogy annyi szent hév, annyi őserő,

Megsebzett sasként sírva nyögdelő,

Miért nem repülhet fönn a tiszta légben,

Munkásszabadság édes gyönyörében.-

Hogy miért teremtett bennünket a végzet

Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!....

Tombolva inni hegyeink borát,

Keserveinknek izzó mámorát,

S míg szívünkben a tettvágy tüze nyargal,

Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, -

S amikor már szívünk majdnem megszakad:

Nagy keservünkben,

Bús szégyenünkben

Falhoz vágni az üres poharat...

-Én népem! múltba vagy jövõbe nézz:

Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

De túl minden bún, minden szenvedésen

Önérzetünket nem feledve mégsem.

Nagyszívvel, melyben nem apad a hűség,

Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!

Magyarnak lenni nagy szent akarat,

Mely itt reszket a Kárpátok alatt:

Ha küszködõn, ha szenvedőn, ha sírva:

Viselni sorsunk, ahogy meg van írva:

Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,

Vérünkbe oltva örök honszerelmét,

Féltőn borulni minden magyar rögre,

S hozzátapadni örökkön - örökre!...

Petőfi, Magyar vagyok:

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám

Az öt világrész nagy terűletén.

Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,

Ahány a szépség gazdag kebelén.

Van rajta bérc, amely tekintetet vét

A Kaszpi-tenger habjain is túl,

És rónasága, mintha a föld végét

Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,

Mint hegedűink első hangjai;

Ajkamra fel-felröppen a mosoly,

De nevetésem ritkán hallani.

Ha az öröm legjobban festi képem:

Magas kedvemben sírva fakadok;

De arcom víg a bánat idejében,

Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át

A multnak tengerén, ahol szemem

Egekbe nyúló kősziklákat lát,

Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.

Európa színpadán mi is játszottunk,

S mienk nem volt a legkisebb szerep;

Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,

Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?

Holt dicsőség halvány kisértete;

Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar

� Ha vert az óra � odva mélyibe.

Hogy hallgatunk! a második szomszédig

Alig hogy küldjük életünk neszét.

S saját testvérink, kik reánk készítik

A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,

Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!

Itt minálunk nem is hajnallik még,

Holott máshol már a nap úgy ragyog.

De semmi kincsért s hírért a világon

El nem hagynám én szűlőföldemet,

Mert szeretem, hőn szeretem, imádom

Gyalázatában is nemzetemet!

nem tudom,hogy ide tartozik-e de a kedvencem Petőfi Sándor-Még kér a nép..

Egyébként nekem személy szerint nagyon tetszik a Himnusz is...

Én nem vagyok magyar?

Ős Napkelet olyannak álmodta,

Amilyen én vagyok:

Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek,

Kegyetlennek, de ki elvérzik

Egy gondolaton.

Ős Napkelet ilyennek álmodta:

Merésznek, újnak,

Nemes, örök-nagy gyermeknek,

Nap-lelkűnek, szomjasnak, búsitónak,

Nyugtalan vitéznek,

Egy szerencsétlen, igaz isten

Fájdalmas, megpróbált remekének,

Nap fiának, magyarnak.

(S az álmosaknak, piszkosaknak,

Korcsoknak és cifrálkodóknak,

Félig-élőknek, habzó-szájuaknak,

Magyarkodóknak, köd-evőknek,

Svábokból jött magyaroknak

Én nem vagyok magyar?)

Marschalkó Lajos: Magyar mea culpa

Gyónom az Istennek: én vétkem, én vétkem:

Bosszunak utjára soha, hogy nem léptem

Szeretettem, nevettem, csendesen megültem,

Virágnak, napfénynek, mosolynak örültem.

Úrtól, csavargótól kenyeret nem kértem,

Veszett eb láttára csendesen kitértem.

Szerettem illatát méznek, tejnek, földnek,

Nem uszítottam a tetvekre, hogy — öld meg!

Én vétkem, én vétkem, én kegyetlen vétkem.

Gyónom az Istennek én vétkem, én vétkem

Üldöztek, megköptek, nem lázadtam mégsem.

Bort ittam, verseltem, kacagtam, daloltam,

Embernek születtem, hozzá magyar voltam,

Nem öltem, raboltam, nem loptam csak adtam

Bolond gazdagok közt szegénynek maradtam

Szemet szemért törvényt — óh jaj — nem ismertem,

Furkóst nem forgattam, ha tapodták kertem

Én vétkem, én vétkem én kegyetlen vétkem.

Gyónom az Istennek én vétkem, én vétkem:

Hogy a jót szívemből soha ki nem téptem,

Balga szeretetre nem mondottam átkot,

Most emiatt ölnek testvért és barátot.

Jaj, pedig a farkast meg kellett voln’ ölnöm,

Nem hagyni arankát ékes búza földön.

Tapodni a hitványt! Idején gyilkolni

Mindent tűzre dobni, ami volt rongy holmi

Én vétkem, én vétkem, istentelen vétkem.

Gyónom az Istennek nagyon mélyre hulltan,

Látod, Uramisten! — mégis csak tanultam.

Ajánlom ezért hát penitenciámat,

Megfojtom ezentúl, ki fajtámra támad.

Méreg lesz ejtett szóm, kard meg a keresztem

Ellenségemet még orvul is elvesztem

Egy érzésem lesz csak: gyűlölni, gyűlölni

Egy akaratom csak: ölni, mindig ölni

Én vétkem, én vétkem gyönyörű szép vétkem...

S Uram Isten most már bocsáss meg énnékem.

Amikor megláttam a kérdést, arra gondoltam: A hontalanság hitvallása

És most látom, hogy Neked is :)))