Minek köszönhető az a jelenség, hogy "szignifikánsan nő a speciális nevelési igényű gyerekek és fiatalok száma"?

Kérdés, hogy melyik időszakról beszélünk, mivel voltak olyan helyek és korszakok, amikor még nem volt mindenkire érvényes tanterv, hanem festegethetett a gyerek otthon, és megtanulhatott tizenévesen írni-olvasni, számolni. Volt, aki híres festő lett annak ellenére, hogy elkönyvelték butának. De az ilyen siker ritka volt.

Egy másik kérdés, hogy egy régi fura gyerek eljuthatott az egyetemig - na nem a diszkalkuliás, diszlexiás, hanem például az Asperger-szindrómás. De nem érezte jól magát közben, és utána nem sok esélye volt állást találni, mert nem tudta eladni magát. Azért jegyezzük meg, hogy a múlt század elején még sok volt az analfabéta, és a rendszerváltásig csak kevesen végeztek egyetemet.

A diszlexiások nem mennek humán szakokra, mert nekik könnyebbek a reál tárgyak. Az erős matekos szakokra pedig nem mennek diszkalkuliások. A diszgráfia nem sokat számít, na bumm, nem tőle fognak jegyzetet kérni.

Kedves kérdező, én aspergeresként megéltem a diagnosztizálatlan és a diagnosztizált időszakot. Mindkettőnek megvolt a maga előnye és hátránya. Az általános iskolában a kiközösítés, amikor még az osztálytársaim értelmi fogyatékosnak gondoltak. Majd felnőttként a felvilágosulatlan Gyámhivatal (na jó, tényleg nagyon összeomlottam a mama halála után, de azért nem annyira, mint látszott). A legtöbb ember nem tudja, a főnököm tudja, a barátaim és a család tudja.

A butának bélyegzés a tanárok részéről önbeteljesítő jóslat. Így a gyerek elhiszi, hogy tényleg nem képes többre. Diagnózis nélkül nem jut el az egyetemre, mivel az csak az okosoknak való, ő pedig túl buta hozzá. Ma már egyre kevesebb felmentést kapnak, lásd Tajgetosz-törvény.