Hogy tetszik ez az írás?

Mikor a csend megébred...

Mikor a boldogság megpihen egy alvó ember sóhajában, és a gondolat-bábokból álom-pillangók röppenek, szerte a Holdezüstös éjszakába, mikor egy altatódal halkan véget ér és az utolsó dallam is megbújik a dunyhák melegében, mikor a didergő utcákra az éjszaka ráteríti ködös takaróját és mikor az utolsó hűtlen is behúzott nyakkal, feltűrt gallérral, csípős párát szuszogva hazatér. Aztán az otthon melegén kívül leteszi a bűnt, mit hazáig cipelt, s mit visszhangozva vertek vissza az üres utcák, ahogy lábai alatt szaporán kopogtak a cinkos macskakövek.

Ekkor megébred a Csend…

Árnyakba bújva végigkúszik a megfáradt városon. Benéz a sötét ablakokon, a még sötétebb szobák mélyére, ahol a vágyak és remények virrasztanak, várva egy újabb holnapot.

Aztán nekivág az éjszakának.

Bekúszik egy kóbor kandúr talpa alá, megül a Máray-tér kopaszodó fáinak ágai közt remegő holdfényben. Átölel két lakótelepet, majd álmot csepegtet egy magányos részeg szemébe. Átöleli a templomtornyok harangjait is, a sírok keresztjeit, a vasútállomás üresen ásító vagonjait, és az őrségben bóbiskoló katona fegyverét.

Mennyi bölcsesség és türelem utazik a csenddel. Mennyi értékes gondolat lapul hosszú, fekete kabátjának redői között. Ha lelassítod az életet és nem zavarod el, talán neked is mesélni fog.

Hajnalban, a közeli kórház földszinti kórtermében megtörik, egy beteg hangos köhögésében. A folyosóról is kiűzetik. Majd csak órák múlva lép az egyik műtő hideg sötétjébe, ahol egy letakart fiatal férfi ajkára ül… mindörökre.