Az előző rendszerben többe volt nézve az akinek bármilyen gyári munkája volt, minthogy az állami gazdaságban, TSZ-ben dolgozott volna?

folyt.

tartották.Régen több tisztelet volt a szakmák között.

Az egy legenda, hogy nem dolgoztak volna a szociban.

Az állami gyártásban az a profil, amiből a cég élt, az mindig kemény normákkal üzemelt, egyedül a karbantartó műhelyek voltak lazábbak, de csak ott, ahol a gépek nem voltak lestrapálva, márpedig ilyen hely kevés akadt.

Az irodákban is szorgalmas munka folyt többnyire, hiszen az állami felügyelet felé elszámolással tartoztak, mindenhol serényen kattogtak az írógépek, a hatékony munkához nem voltak elegendő eszközök, nem volt mondjuk komputer, amivel egy kattintásra bármilyen kimutatás elkészíthető, minden papír alapú volt, bár természetesen néhány állás, vagy munkakör laza volt, akik helyett mások keményen gályáztak és ez az alapja a legendáknak.

Ami a kérdést illeti, az időszakonként változott. Évtizedenként más volt a kép, kezdetben az ipari munka nagyobb megbecsülést élvezett és több anyagi megbecsülést is, ami nagyjából végig meg is maradt, csakhogy a jelentős gépesítéssel a mezőgazdasági munkák is komoly teljesítménynövekedést mutattak, ezzel együtt a TSZ-ek lehetőségei nőttek, számos juttatást biztosítottak béren kívül, például ingyen, vagy olcsó permetezést, vagy szántást a háztájiban is, vagy ingyen, vagy olcsó kukoricát, búzát az állattartás realizálásához és bár a fizetés végig kevesebb volt, de összértékben a támogatásokkal magasabb jövedelem lett elérhető.

Erre jöttek aztán létre a gépiparban a GMK-k, ahol szintén sok csalás folyt, ugyanazt a munkát végezték több időért, vagyis több pénzért, hiszen normázott idők voltak egységnyi órabérért, így a teljesítmény nem, vagy alig nőtt, de a keresetek igen.

Lényegében az állami finanszírozás a veszteséges cégeket kompenzálta, a nyereségesektől meg a nyereség zömét elvették és a bérgazdálkodás keretein belül az elérhető fizetések nagyjából megvoltak szabva, ezen csak túlórákkal lehetett túllépni. A túlmunkára olyan helyen volt általában szükség, ahol keményen kellett dolgozni, de ehhez nem megfelelő bérezéssel, azért volt hiány a munkavégzőkből.

A bértömeg gazdálkodás, ami egy időben teret nyert, viszont a cégnél kiadott fizetések átlagát vette, így ha valahol felvettek egy nyikhaj suhancot, aki csekély jövedelem ellenében linkeskedett és alig csinált valamit, akkor más dolgozót jobban megtudtak fizetni, mert az átlagbért ellenben levitte a megtűrt lógós.

Szóval teljesen más volt az ötvenes, hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években a helyzet, mások voltak a körülmények, beleértve a gazdasági szabályozókat, a hátteret és a termelési struktúrát.

A nagy tömegnek mindig keményen kellett dolgoznia, ez alól voltak esetenként kivételek, de nem az volt a jellemző.

A szakmáknak tényleg jobban volt megbecsülése, különféle okokból.

A gyengébb szervezés, vagy alkatrészellátás leküzdésére számított a gyors és jó munka elvégzéséhez a szakmai tapasztalat, például egy TV, vagy más eszköz javításánál nem cserélték a hibás panelt, hanem megkeresték a tönkrement alkatrészt, vagy ha nem volt kapható valami a kereskedelemben, akkor legyártották egyedileg az alkatrészt, meg egyébként is az ország nagy része dolgozott, így természetes volt a munkatípusok rangjának szelektálódása, ami a jövedelmezőségen túl is értékelhető volt valamennyire, más szempontok alapján.