Hogyan találhatom meg ami érdekel?

Én 24 éves vagyok, és ugyanígy érzek. Egyszerűen semmi sem fog meg. Nem tudom mi az a szakma, vagy munka amiben örömömet lelném. Folyamatosan váltogatom a munkahelyeimet. Nekem is rottyon az önbizalmam. Már több szakmát is szereztem, de vagy nem tudtam benne elhelyezkedni, vagy miután elhelyezkedtem rájöttem, hogy egy rakás sz*r, és nem olyan aminek elképzeltem. Igazából a tudat hogy egy munkahelyen töltsem el az életem nagy részét, teljesen kiborít. Nem tudom hogy képesek egyesek 10, 20 vagy akár több évig is egy munkahelyen megmaradni. Sokszor szégyellem emiatt magam, főleg mikor látom hogy velem egykorúak már több éve dolgoznak egy adott helyen, de nekem nem megy. Nem tudom mi lehet velem a gond, nem lettem elkényeztetve, rendesen tanultam, utolsó években kitűnő volt a bizonyítványom. Örülnék, ha kapnánk erre mindketten egy segítő választ, bár tudom lesz jó pár gúnyos megjegyzés. Ilyenkor megjelennek azok az emberek, akik ezt a pillanatot várják, hogy most aztán jól megmondják nekünk, ezzel enyhítve nyomorukat.

Én együtt érzek veletek. Én is sokszor úgy érzem magam, hogy sokszor demovitált vagyok. Én most fejeztem be az egyetemet. Én is teljesen hasonló érzésekkel küzdöttem meg, hogy nem volt önbecsülésem bár én még olyan voltam a vizsgák előtt, hogy tanulom azt ,amit kell és lesz, ami lesz, de sokszor volt görcs is a hasamba is az izgalomtól. (főleg a pofára ment az osztályzás) A lényeg, hogy tudom, hogy nekem onnan jön ez az elemi demotiváltság, hogy nekem pl anyám meg bátyám mindig nyomatták éveken keresztül (kiskoromtól), hogy akár elnök is lehetek meg hasonlók meg hogy milyen okos vagyok, hogy akár orvos is lehetek. Mindig mondták, hogy mindenre megvan az esély. Ettől, hogy tudtam, hogy egy közepes tanuló vagyok, aki nem tudna ilyeneket csinálni és örülne ha egyáltalán csak bejutna egy egyetemre, ezért nagyon szégyeltem magam, mert tudtam, hogy semmi nagy dologra nem leszek képes. Egyszerűen bármiről is volt szó az életemben, akkor ők már egyből magasra rakták nekem a lécet hatalmas elvárásokkal. Belegondolva, hogy egyszerű gyerektől nem lehet elvárni a világ mindenséget, hogy amibe belekezd abba profi legyen. Nyilván, hogy ez azzal párosult, hogy szerettem anyámat lenyügőzni már kis iskolás korom óta. A tinidzser koromat áthatotta ez a szégyenérzet. Gondolhatjátok milyen jó hatással volt rám akkor. Mostanában azzal küzdök, hogy ezeket ne vetítsem ki másokra, mert ugye így is születhetnek a maximalisták. Sokszor megvan bennem, hogy amit nem tanulhatok meg profi szinten abba én bele se akarok kezdeni. Ha már látom, hogy a kezdetek nehezek, akkor inkább refelexszerűen abba hagynám, mert tudom, hogy nem leszek világ első benne. Az a baj, hogy reflex annyira belém ivódott, hogy nagyon nehéz erről leszokni. Vizsont rájöttem, hogy amit így közelitek meg az életem során, azokat nem is szerettem örömmel csinálni. Egyszerűen megöli az ember lelkét és kedvét az ilyen viselkedés. Ezt azért írtam le gyorsan így, hogy lássátok, hogy például nekem miért volt és szokott lenni valamikor kicsi az önbecsülésem. Én valamikor azt szoktam mondani magamnak, hogy ne akarjám mindenhol megváltani már ezt a qrva világot :D Nem muszáj nekem minden területen áttörést elérnem, ahova csak beteszem a lábam. Én mindig is irigyeltem azokat, akik egyszerű munkásként is, de boldogok és elégedettek.