Erősen introvertált személy (lány) milyen foglalkozást válasszon, és milyet ne? Konkrét példákkal légyszi!

Eswetleg mehetnél olyan irányba, ahol nem is lehet sok gyerekkel foglalkozni egyszerre. Pl gyógypedagógia, fizikoterápia. Bizonyos szempontból könnyebb egyszerre csak egy gyerekkel-emberrel foglalkozni.

Bizonyos szempontból azonban nehezebb. Gyakorló tanárként mondom. Amíg egy csoportnál meg lehet - sőt, hogy kibírd agyilag, meg is kell - tenni, hogy adsz magadnak öt perc lazítást az órán, miközben a csoportnak valami egyéni feladatot adsz, addig ezt egyéni foglalkozáson nem lehet megtenni. Amikor kettesben vagy valakivel, az idő minden másodpercében 110%-osan kell koncentrálnod. Sosincs öt perc, amikor kinézhetsz az ablakon.

De ne feledd, hogy még csak fél éve próbálkozol. Ez igen csekély tapasztalat még. A csend pedig nem feltétlen megtörni való, kínos dolog, amit feltétlen muszáj beszéddel kitölteni. Jó lehet együtt hallgatni is. :-)

Az előbbit azért írtam le elsősorban, hogy érzékeltessem: nem feltétlen az a legnehezebb, amitől a legjobban félünk. Én pl világéletemben féltem attól, hogy csoporttal, osztállyal dolgozzam, jobb szerettem volna csupán egyetlen gyerekkel. Istencsapásának tartottam, hogy nem egyéni tárgyat tanítok, hanem csoportosat (szolfézs). Egyszerre annyifelé figyelni, annyiféle igényt kielégíteni... Jaj. Aztán idővel tanítottam egyénileg is, főleg magánban. Az sokkal nehezebb volt, pont a fentebb említett folytonos koncentráció miatt. Sosem lehet lazítani, 100%-ig egymásra figyeltek, nem lehet hová elbújni, egy pillanatra sem lehet lazítani. Ekkor jöttem rá, hogy bár kényelmesebbnek tűnt egyetemista koromban az egyéni oktatás, valójában ez a nehezebb, nem a csoportos.

De ahhoz, hogy erre rájöjjek, kellett némi idő és tapasztalat.

Szóval csak annyit akarok mondani, hogy ne írd le magadat bénának, és hogy megeshet: végül az mutatkozik majd mehezebbnek, ami most könnyebbnek tűnik, és fordítva.

Értem.

Nos, én úgy látom, hogy nem az introvertáltságod okozza a "bénaságodat", hanem az alacsony önértékelésed okozza az introvertáltságodat. Nem mered magadat vállalni mások előtt úgy, ahogy vagy, mert te magad is leírod magadat, ezért úgy képzeled, hogy másnak is csak rossz véleménye lehet rólad.

Pedig egyvalamit higgy el nekem: rajtad kívül senki mást nem izgat a legkevésbé sem, hogy te milyen vagy kívül-belül. Mindenki más elfogad téged olyannak, amilyen vagy. És te is akkor leszel egész, ép ember, akkor leszel önmagad, ha nem akarsz más lenni, hanem elfogadod magadat, és csakis önmagad akarsz lenni. Amint elkezdesz örülni önmagadnak így, ahogy vagy, kinyílik előtted egy másik világ, amit eddig maximum csak irigykedve néztél. Hirtelen boldogok lesznek az emberek attól, hogy veled lehetnek, keresni fogják a társaságodat, mert az felüdíti őket. Nagyon felszabadító és pihentető olyan emberrel együtt lenni, aki megbékélt önmagával, és kedveli önmagát.

Tudom, hogy ez nem megy egyik napról a másikra. Én 29 éves koromig küszködtem, mire eljutottam oda, hogy örülök annak, aki vagyok - pedig messze nem vagyok tökéletes se kívül, se belül. Viszont ettől a pillanattól fogva gyökeresen megváltozott az életem, annyira, hogy arról regény lehetne írni, ha lenne rá időm. :-)

Azóta viszont látom, mennyi időt és energiát vesztegettem el addigi életem során arra, hogy amiatt bánkódjak, hogy milyen vagyok, és milyen nem vagyok. Ez a negatív önértékelés tett befelé fordulóvá, folyton magammal foglalkozóvá, magamat sajnálóvá, másokat vágyakozva irigylővé.

Tanulj az én hibámból!