Gyógytornászok! Honnan tudtátok, hogy gyógytornászok szeretnétek lenni?

Én amióta az eszemet tudom, sportoltam, imádtam mozogni, már oviban is egész délutános futkározás után még úszásra és atlétika előkészítő tornárna jártam. Ez heti 5-6 edzés volt és még ígyis nagyon energiával teli voltam. Persze sok edzés mellett gyerek is voltam, így jópárszor kerültem traumatológiára, amit szintén imádtam. Míg mások mindig féltek az orvosoktól, kórházaktól, én teljesen bámulatosnak tartottam hogy valaki egy kórházban dolgozik, be tudja gipszelni a másik karját/lábát és tud műteni.

Általános suliban ugyanez a forma ment, csak még csatlakozott hozzá sima torna, akkor viszont sikeresen el is törtem a karom, így többet járkáltunk a dokikhoz. Úszást abbahagytam, szinkronúsztam majd pedig röpiztem és fociztam (mindegyiket versenyszinten) és olyan 10-12 évesen jött a kérdés, hogy mi szeretnék lenni, úgy komolyan. Akkor valamennyire orvosi, valamennyire edzői volt bennem, mert a sportot nem szerettem volna otthagyni. Az emberi test mindig is tetszett, ha leültettek egy 2 órás doksi elé a szervezetről, akkor 4.-5.esként is simán végignéztem és utána 1.5-2 héttel is tudtam mondani érdekességeket anyámnak. Műtéteket is szeretem, maga a kórházban levés is szimpatikusabb volt, mint pl egy iroda. Sport mellett mindig volt időm barátokkal lenni, szerencsére sokan szintén szerették a humánbioszt és velük is nagyon sokszor volt téma az emberi test különlegességei, jártunk elsősegélyre suli után, versenyeken is voltunk, azokat is szerettem (6.-8. Körül) Majd 10.környékén jobban bulizgattunk, ott ha a fiúkkal lett valami, teljesen mindegy mennyire voltam ittas, abban a pillanatban kijózanodtam és csak annyi volt bennem, hogy segítenem kell. Tudtam hogy nem keresnek sokat a gyógytornászok se (hiába van ismerős ismerőse aki 10ezret el tud kérni, többség azért bőven nem ilyen áron megy) akkor is úgy voltam vele, hogy én ennek tudom magam elképzelni. Volt olyan is hogy hajnalban jött a mentő hozzánk (társasház, panel) és valamiért felkeltem, az első gondolatom kb mindig az volt hogy lemenjek-e segíteni, kinyissam-e az ajtókat, biztos be tudnak jutni a mentősök. Sosem érdekelt hogy nekem másnap esetleg baromi fontos dogám lett volna és nekem 2-4 óra magasságában bőven aludni kellene, nem pedig a mentősöknek segíteni :D

Nekem ezek voltak az utolsó jelek, hogy nekem segítő szakmában kell lennem és nem fogok rosszul dönteni ha gyógytornász leszek.

Egyetem első fél-egy évében pedig teljesen bebizonyosodott, hogy ezt keresem és itt a helyem. Anatómiát ugyanúgy imádtam, akkor is mikor többen fel voltak háborodva, hogy gyógytornászként miért kell a bélfal rétegeit vagy a vesét megtanulni. Én azt is nagyon szerettem, mikrobiológiát és egyéb “rosszabb” tárgyakat is kedveltem, ma is szívesebben olvasok egy tanulmányt, mint mondjuk a blikket.