Angolban miért csak "be past participle of" szerkezetben lehet mondani bizonyos igéket?

Nem vagyok nyelvész, de...

Az ashamed egy befejezett melléknévi igenév , aminek ugye sajátja, hogy bár melléknévként viselkedik, de igéből képezzük. A lényege, hogy a jelzős szókapcsolatban (I am ashamed) a jelző maga az elszenvedett cselekvés, a jelzett szó pedig az, aki (vagy ami, mert ugye lehet the book is written is) elszenvedi a cselekvést. Ez az angolban is így van.

Tehát: Az "I am ashamed" szókapcsolatban én szenvedem el a megszégyenítést, de a cselekvőt nem ismerjük. Valaki megszégyenített, tehát meg vagyok szégyenítve. Jelentéstartalmában ezzel ekvivalens az, ha azt mondom, hogy szégyenkezem.

És most egy óriási összefüggésre is rávilágítok: A passive pontosan így működik. A passzív szerkezetbe is ugye azért kell mindig a létige, mert maga az "ige" csak egy igenév, ige pedig az angolban mindig kell a mondatban.

Egyébként most utánanéztem az "I am afraid" szerkezetnek is, és bár nincs to afraid, de maga az afraid a frightenból, pontosabban annak rég nem használt affrainen (past participle) alakjából jött (ugye drunken, written stb.), azaz meg vagyok félemlítve, tehát félek... Sőt, ugye van olyan is, hogy be frightened of (be afraid of korszerűsített változata)

Szóval ezeket az "igéket" lehet ténylegesen igeként is használni, csak akkor én vagyok a cselekvő. De az esetek többségében ezeknek a szerkezeteknek van jelentéstartalmában azonos igéjük is (I'm afraid/to fear)

Szóval ennyire egyszerű. Külön vicces, amikor bizonyos nyelveknél (pl: olasz, spanyol) azzal fárasztják az embereket, hogy "visszaható ige", holott nem hat vissza az ige, csak egy melléknévi igenévről van szó.

Tiszta mókás dolog ez a nyelvtan, nem is értem, hogy miért ezt utáltam középiskolában.