Ti magatok döntöttétek el, hogy melyik egyetemre mentek? Vagy meghallgattátok a javaslatokat?

Azt is én döntöttem el, hogy melyik gimnáziumba megyek, sőt, 7 évesen azt is, hogy zeneiskolába fogok járni. Ment anyámnak a papír, hogy felvettek :D

Nekem ez elég természetes volt, az én életem s nem választottam fizetős vagy ki tudja, milyen messze levő iskolákat (a zenesuli pedig alap volt, volt otthon egy pianínó, amin senki nem tudott játszani...).

Saját magam döntöttem el.

Javaslat nem volt, hiszen jól tudják, hogy azt kell csinálnom/tanulnom, amit szeretek vagy a fene megette az egészet.

Emellett miben adjanak tanácsot?

Anyának érettségije, apának szakmunkásija van.

Megmondták konkrétan, hogy nem fognak bele okoskodni de azt tudják, hogy azt kell csinálni, amit szeretsz.

Brutál hosszú az a 40 év munka.

Jaja, 40 évig fogsz dolgozni (jobb esetben), így ha nem akarod depresszióba sodorni magadat vagy az eszedet a béka feneke alá inni, akkor olyan szakmát kell választanod, amit szeretsz.

Ha nem tudsz dönteni, akkor tájékozódj az adott területekről, de soha ne beszéljenek rá valamire úgy, hogy azt se tudod, hogy mi vár rád!

Én beleestem a csapdába, hogy rábeszéltek olyanra, amit nem szerettem volna csinálni. Szerencsére ott hagytam a főiskolát és később felvettek olyan egyetemi képzésre, ami érdekelt. Visszagondolva jól döntöttem.

Magamnak választottam, utána kérdeztem a szüleimet, tanáraimat, hogy mit gondolnak, jó lennék-e erre a pályára, bírnám-e, ilyesmi. :) Ha lettek volna a szakra járó ismerőseim, őket is kérdeztem volna.

A szüleim javasoltak előtte szakokat, apukám nagyon szerette volna, ha építészmérnöknek megyek, mert restaurálással foglalkozik, anyukám eleinte az orvosit mondta, mert kicsi korom óta nagyon szerettem a biológiát és mindig anatómiai könyveket kértem, meg szerinte olyan "dokinénis vagyok". :)) De aztán megbeszéltük, hogy nem szeretnék pénzt fektetni olyanba, amit nem érzek úgy a szívem mélyén, hogy el tudnék végezni, vagy tényleg akarnám (pontosabban, hogy mást nem akarnék jobban), meg mondtam, hogy amit én szeretnék, azzal milyenek a lehetőségeim, miért érdekel... Aztán nem nagyon lett belőle cirkusz, azt mondták, jól hangzik végülis az is, csináljam, ami boldoggá tesz.:)) Így lettem pszichológushallgató.:)

Támogatnak benne, nem érzem rajtuk, hogy zavarná őket, hogy nem az ő vágyaikat valósítottam meg. Nem tudom, milyen lett volna, ha erőltetnek valamire. Valószínűleg meg akartam volna beszélni akkor is, vagy kompromisszumot kötni velük erről... Bár eléggé önállóságra neveltek, szóval ha nagyon nem ment volna közösen, szerintem sejtették, hogy megoldom nélkülük is így vagy úgy.:D

Persze, fontos a családi béke, annál jobb nincs, mikor a családod támogat és az álmaid nekik is fontosak és értékesek... De ha ez nincs, akkor sem javaslom senkinek, hogy kövesse feltétlen a parancsot. Persze, egy felnőtt talán jobban belelát ebbe, tud jó tanácsot adni és sok esetben jobb, ha az ember meggondolja, főleg, hogy sokunknak nincs kellő önismerete jó döntést hozni egyedül még 17-19 évesen... De ha valamit egyáltalán nem szeretne valaki, nem hiszem, hogy hagynia kellene magát. Mégis az ő élete és mégis napi 8-10 órát el fog tölteni abban a szakmában... Az ő életéről, az ő boldogságáról van szó. Szóval igen, ha nem engedték volna, valószínűleg miután mindent végiggondoltam a szakmával (és az elhelyezkedéssel) kapcsolatban, dobbantottam volna. :|