Miért járatják olyan sokan a gyereküket waldorf iskolába? Amikor az még fizetős is?!

Annak ellenére, hogy nem Waldorfba járatom a gyerekeim, egyetértek az előző válaszolókkal. A tesóm gyerekei waldorfosak, így sokat hallok róla, milyen is ott a gyerekek élete. A legfőbb érv szerintem a miértre az, hogy ők szeretnek iskolába járni. Élményként élik meg a tanulást, nem unalmas gyakorlásként. Ha van gyereked, tudhatod, hogy bármit meg lehet neki tanítani, de semmi nem marad meg annyira benne, mint amihez valamilyen élmény kapcsolódik. S hogy milyen a „gyerekközpontú” oktatás? Konkrét példa: a fiam előbb tudta ugyan a km/m átváltást, mint az azonos évfolyamra járó unokatesója, viszont míg ők az osztályteremben ülve, elmondás alapján biflázták ezt be, a waldorfosok kivonultak egy mezőre, és ott lemérték az 1 km-t. (Ne adj' isten, előtte-utána még futkározhattak is.)

Hülyén hangzik? Lehet. Viszont hatékony és élvezetes. Nálunk Bp.-en, mikor néztem a környékbeli sulikat, voltak olyan „sima” általános iskolák, amelyek „gyerekközpontúnak” reklámozták magukat. (Azóta hallottam jó pár kiábrándult szülőtől, hogy nem azok.) Szerintem ez azért ijesztő, mert egy iskola mi más lehetne, mint gyerekközpontú? Tanárközpontú?!? Szülőközpontú? :)

Magam is erősen gondolkodom, hogy felsőben valamilyen alternatív iskolába íratom a gyerekem. Mert sajnos az a tapasztalatom, hogy a tanítők fásultak, a dicséret szót nem ismerik, a gyerekek kötelességszerűen tanulnak, de már unják az egészet. Az, hogy az „életre nevel” egy iskola szerintem azért vicc, mert az „élet”, a jövő olyan, amilyenné tesszük. Azzal, ha a gyerekeinket a mostani eszement, fogyasztásezérelt létre, a „neki is lesz majd egy hülye főnöke, tanulja meg időben, hogyan kell tűrni” elv alapján akarjuk dresszírozni, mi magunk öljük meg a reményt, hogy valaha jobb legyen bármi.

Nekem a Waldorf egyébként egy kicsit „erős”. A jelenlegi suliban is van jó pár szülő, akikkel jóban vagyunk, de a „lenruhában őrüljük együtt a biokölest, és nem szólok a gyerekre akkor sem, ha a fejemen ugrál”-típusú életvitelt a másik végletnek érzem, nem tudok vele azonosulni. Bocs, nem akarok senkit megbántani, nyilván sarkítottam. Tudom, hogy nem minden waldorfos család ilyen. :)

Azonban maga a pedagógia alapvetően szimpatikus. Sokkal emberközelibbnek érzem, hogy figyelembe tudják venni a gyerekek életkori sajátosságait. Példa: nálunk első évfolyamon első hónapjában azon sipítoztak a tanítónők, hogy minden gyerek iszonyú „rossz” az osztályban. Miért? Mert szaladgáltak a folyosón. A gyerekeim ma már nem akarják elhinni, hogy van olyan iskola, ahol ki szabad menni óra közben pisilni anélkül, hogy a tanítónő cöccögne és a száját húzná, vagy ahol csoportmunkában dolgoznak órán a gyerekek. Ez utóbbin egyébként azért elmerengeni, mert milyen társadalom az, ami arra neveli a gyerekeket, hogy mindent egyedül csináljanak, folyton versenyezzenek, ki a jobb? Ahelyett, hogy megtanulnák, mindenki jó valamiben, ezt kell megtalálniuk, és együtt sokkal könnyebben megoldhatják a problémákat.

Félre ne értsetek, minden tiszteletem a tanítóké, és tudom, milyen iszonyú meló lehet 30 gyerek oktatása. Azt is sejtem, hogy ebbe elég könnyű belefáradni. Sőt, még egy-két jó példát is tudnék mondani „sima” általánosba járó gyerekek tanítóiról, és azt gondolom, egy igazán rátermett, lelkes és lelkiismeretes tanító pont olyan jól foglalkozik a gyerekekkel, mint egy alternatív iskola pedagógusa.

Csak sajnos nincs sok ilyen…

Még valami: a mi iskolánk igyekszik hermetikusan elzárkózni a szülőktől. A dolgozatokat nem küldik haza, az osztályba felmenni hetente egyszer lehet a gyerekért, szóval nincs mindennapi kapcsolat, szinte csupán az üzenőfüzeten és ellenőrzőn át érintkezik az iskola és a szülő. Pedig egy gyerek nem elszigetelt entitás, a családja is nagyon sokat számít.

No és erről eszembe jut a differenciálás témája. De ezt most hagyom, már így is túl sokat írtam. :)

A lényeg, hogy az én tapasztalatom is az, hogy tragikus a legtöbb állami iskola manapság. Szerinted a politikusaink többsége miért járatja magánsuliba a gyerekét? :)