A Szép Ilonka című versről kéne fogalmazást írnom, de azt se tudom hogy álljak neki. Írnátok egy-két példát? A fogalmazás a vadász szemszögéből legyen (E/3)

Hajra!

A vadász ül hosszu méla lesben,

Vár felajzott nyílra gyors vadat,

S mind fölebb és mindig fényesebben

A serény nap dél felé mutat;

Hasztalan vár; Vértes belsejében

Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

A vadász még lesben ül sokáig,

Alkonyattól vár szerencsejelt:

Vár feszülten a nap áldoztáig,

S ím a várt szerencse megjelent:

Ah, de nem vad, könnyü kis pillangó,

S szép sugár lány, röpteként csapongó.

"Tarka lepke, szép arany pillangó!

Lepj meg engem, szállj rám, kis madár;

Vagy vezess el, merre vagy szállandó,

Ahol a nap nyúgodóba jár."

Szól s iramlik, s mint az őz futása,

Könnyü s játszi a lány illanása.

"Istenemre!" szóla felszökelve

A vadász: "ez már királyi vad!"

És legottan, minden mást feledve,

Hévvel a lány nyomdokán halad.

Ő a lányért, lány a pillangóért,

Versenyeznek tündér kedvtelésért.

"Megvagy!" így szól a leány örömmel,

Elfogván a szállongó lepét;

"Megvagy!" így szól a vadász gyönyörrel

A leányra nyújtva jobb kezét;

S rezzent kézből kis pillangó elszáll;

A leány rab szép szem sugaránál.

Áll-e még az ősz Peterdi háza?

Él-e még a régi harc fia?

Áll a ház még, bár fogy gazdagsága,

S telt pohárnál űl az ősz maga.

A sugár lány körben és a vendég;

Lángszemében csábító varázs ég.

S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,

A kupák már felvillantanak,

Ősz vezére s a hon nagy nevéért

A vén bajnok könnyei hulltanak;

Most könyűi; vére hajdanában

Bőven omlott Nándor ostromában.

"Húnyt vezérem ifju szép sugára"

Szól az ősz most "éljen a király!"

A vadásznak vér tolúl arcára

S még kupája illetetlen áll.

"Illetetlen mért hagyod kupádat?

Fogd fel, gyermek és kövesd apádat.

Mert apád én kétszer is lehetnék,

És ha ittam, az nincs cenkekért;

Talpig ember, akit én említék,

Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!"

S illetődve s méltóság szemében,

Kél az ifju, tölt pohár kezében:

"Éljen hát a hős vezér magzatja,

Addig éljen, míg a honnak él!

De szakadjon élte pillanatja,

Melyben attól elpártolni kél;

Egy király se inkább, mint hitetlen:

Nyűg a népen a rossz s tehetetlen."

S mind zajosban, mindig hevesebben

Víg beszéd közt a gyors óra ment.

A leányka híven és hivebben

Bámulá a lelkes idegent.

"Vajh ki ő, és merre van hazája?"

Gondolá, de nem mondotta szája.

"Téged is, te erdők szép virága,

Üdvözülve tisztel e pohár!

Hozzon isten egykor fel Budába,

Ősz apáddal a vadász elvár;

Fenn lakozva a magas Budában

Leltek engem Mátyás udvarában."

Szól s bucsúzik a vadász, rivalva

Inti őt a kürthang: menni kell.

Semmi szóra, semmi bíztatásra

Nem maradhat vendéglőivel.

"Emlékezzél visszatérni hozzánk,

Jó vadász, ha meg nem látogatnánk."

Mond szerényen szép Ilonka, állván

A kis csarnok végső lépcsején,

S homlokán az ifju megcsókolván,

Útnak indul a hold éjjelén.

S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:

Fölveré azt szerelem hatalma.

Föl Peterdi s bájos unokája

Látogatni mentenek Budát;

Minden lépten nő az agg csodája,

Mert sok újat meglepetve lát.

A leányka titkon édes óra

Jövetén vár szép találkozóra.

S van tolongás s új öröm Budában:

Győzelemből várják a királyt,

Aki Bécset vívó haragában

Vérbosszút a rossz szomszédon állt.

Vágyva néz sok hű szem ellenébe:

Nem vidul még szép Ilonka képe.

"Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?

Mily szerencse fordúlt életén?

Honn-e, vagy tán messze költözötten

Jár az őzek hűvös rejtekén?"

Kérdi titkon aggó gondolattal,

S arca majd ég, majd szinében elhal.

S felrobognak hadvész ülte képpel

Újlaki s a megbékült Garák.

S a király jő, fölség érzetével

Környékezvén őt a hős apák,

Ősz Peterdi ösmer vendégére,

A király az: "Áldás életére!"

"Fény nevére, áldás életére!"

Fenn kiáltja minden hű ajak;

Százszorozva vissza zeng nevére

A hegy és völgy és a zárt falak.

Haloványan hófehér szobornál

Szép Ilonka némán és merőn áll.

"A vadászhoz Mátyás udvarában,

Szép leánykám, elmenjünk-e hát?

Jobb nekünk a Vértes vadonában,

Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád."

Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,

S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

És ha láttál szépen nőtt virágot

Elhajolni belső baj miatt:

Úgy hajolt el, félvén a világot,

Szép Ilonka titkos bú alatt.

Társasága lángzó érzemények,

Kínos emlék, és kihalt remények.

A rövid, de gyötrő élet elfolyt,

Szép Ilonka hervadt sír felé;

Hervadása liliomhullás volt:

Ártatlanság képe s bánaté.

A király jön s áll a puszta házban:

Ők nyugosznak örökös hazában.

Szia j!

Ismerem a költeményt, Vörösmarty egyik legszebb versének tartom.

Biztosan E/3, mert a költemény is így íródott !

Akkor nem is olyan nehéz megfogalmazni, mert csak prózában kell elmondani, leírni ugyanazt.

Talán bele lehet tenni azt a "csavart", hogy már elejétől kezdve tudjuk, ki is valójában a vadász és úgy mondjuk el a történetet.

Tehát hogy Mátyás király álruhában érkezik vadászatra a Vértes hegységbe, és betéved Szép Ilonka és apja vadon mélyén rejtőző házába.

Nagyon megtetszik neki a gyönyörű lány, a háziak kedvessége, nemes egyszerűsége, csendes, meghitt otthonuk hangulata, amely lenyűgözi a királyt és meghívja Budára vendéglátóit.

Stb....

Majd a folytatás, a király hiába várja palotájában az apát és lányát, s a történet szomorú vége, amikor újra a Vértesben járva megtalálja az elhagyott házat, s megsejti, mi történhetett az eltelt idő alatt.

Nem tudom,lehet-e variálni az eredeti történetet, illetve egy kicsit továbbgondolni?

Mert akkor azt is lehetne írni a fogalmazásban, hogy a vadász/király hiába várja az ősz Peterdit és lányát, Szép Ilonkát a palotában, hiszen nem is szerzett tudomást arról, hogy meglátogatták őt. De miután kiderült számukra, hogy vendégük nem más, mint a király, nem keresték tovább a találkozást.

A király azonban nem felejti a lányt, újra találkozni szeretne vele, ezért ismét a Vértesbe megy vadászni, és szembesül azzal, hogy apa és Szép Ilonka már nem élnek.

Szemrehányást tesz magának, miért nem volt elég bátor, és fedte fel kilétét vendéglátói előtt.

Így a titok nem maradt volna titok, az igazságot megismerve Szép Ilonka nem emésztette volna magát a reménytelen szerelem miatt, hiszen tisztában lett volna vele, hogy a király sohasem lehet a férje.

Talán akkor nem alakult volna ilyen szomorúan, tragikusan az idős apa és lánya sorsa, s még ma is élnének.