Énekből kell esszét írnunk a zene kezdetei címmel, de nem tudom hogy pontosan mi tartozik ebbe bele?

Bár a szűkebb értelemben vett zene kezdetének fogalma a középkorhoz köthető, e korszak zenéje már koncerteken is hallható, e művészeti ág megjelenését már az őskorból eredeztethetjük. Könnyű és egyben nehéz dolgunk van akkor, ha az őskor zenéjét akarjuk leírni.

A zene kezdeteit nem ismerjük, de valószínűsíthető, hogy a beszéd megjelenésével párhuzamosan a zene is szerepet kapott az ősember életében. A zenét több nép(csoport) isteni eredetűnek vélte, isten adományának tartotta. Ha az ősember világát vizsgáljuk, tisztában kell azzal lennünk, hogy ez a korszak volt a leghosszabb az emberiség történetében.

Milyen is lehetett elődeink élete? Állandó harcot vívtak a fennmaradásért, minden egyes falatért meg kellett küzdeniük. Ruháikat sem a Mammut Üzletközpontban vették, két akciófilm megtekintése között. Barlangjaikra nem volt biztosítás. Elektromos áram hiányában diszkóba se jártak. Ami mégis hasonlóvá teszi őket a ma emberéhez, az éppen a zenéjük fejlettebb változata. De maradjunk még a zene kialakulásánál!

Ha az ember egy kisbaba fejlődését figyeli, észreveheti, hogy a kisded előszeretettel csal ki hangokat magából, majd később az őt körülvevő tárgyakból. Nagyon szereti saját tüsszentésének, köhögésének a hangját is, élvezi, ha szülei, családtagjai stb. beszélnek, netán énekelnek hozzá. Később összeütögeti fajátékait, dörzsöli babájával az ágyacskája szélét, hangokat, zörejeket próbál kicsiholni mindenből.

Ugyanez a jelenség játszódhatott le az ősembernél, rácsos ágy és játék baba nélkül. Fadarabokat ő is összeütögetett, esetleg gajdolt is hozzá. Szinte kész a mai zenekar elődje!

Az ősember zenéjének a ritmus lehetett a legalapvetőbb eleme, mint ahogy ez az évmilliók során - a mai napig - így maradt. Ez a jellemvonás a szórakoztató zenében különösen jól megfigyelhető.

Hogy miért a ritmus az, ami meghatározta az ősember életét? A ritmusokat a többé-kevésbé vájt fülű társaink is meg tudják különböztetni. Mivel időbeli szerepük van (gyors, lassú, három-, kétnegyed stb.), az átlag ember is különbséget tud tenni ezek között. Ennek az lehet a magyarázata, hogy az ember is - fogantatásától kezdve - bizonyos ritmikus periódusok közt éli le az életét. (Az anyaméhben a szívhangok, az anya alvási, evési periódusai, a születés megindulásának kezdete, hogy csak a legkorábbi példákat hozzuk fel, de megemlíthetjük az évszakok, a nappal-éjszaka ritmikáját vagy a legkülönfélébb biológiai változásokat is. A sort ki-ki folytathatja tetszése szerint.)

Hogy miért nem a hangmagasság az, ami karakterisztikusabb az ősember zenéjében?

Mert nagyon kevesen képesek arra, hogy egymáshoz közeli hangmagasságban levő hangokat - viszonyítás nélkül - meg tudjanak különböztetni. Természetesen a mély-magas relációt a kisgyerek is hibátlanul érzékeli és megmondja (hacsak nem az undok főnökünk előtt produkáltatjuk a gyereket), de ennél sokkal többre egy kifejlett emberpéldány sem képes (tisztelet a kivételnek).

Vajon az ősember zenéjében az (ős)emberi vagy inkább a primitív hangszer által keltett hang volt a gyakoribb?

Természetesen nem tudjuk. Az emberi hang mindig kéznél/toroknál van. Emberi hanggal nagyon jó hatásfokkal lehet utánozni bármit (mobiltelefon rikoltozását, mamutok tülkölését stb.). Énekelni mindenki tud. Csak van, aki jobban, mint a mai popénekesnők. Énekelni az ősember is tudott. Sőt, ez volt a közösségi élet. Aki tehetségesebb volt, az hangszert is meg tudott szólaltatni.

A hangszerek

Az összes hangszer őse már ekkor megvolt, persze csak kezdeti stádiumában, kivéve az elektrofon hangszereket.

A legkézenfekvőbb hangszer, mint ahogy az már kiderült eddig is, az ütőhangszer. A legegyszerűbb módja a hangkeltésnek két fadarab összeütögetése. Ennek fejlettebb változata: két üreges bot összeveregetése - ez izgalmas hanghatást eredményez.

Ha esetleg nem volt kéznél megfelelő szerszám, vagy esetleg az ősember még nem ért erre a tudati szintre, próbálkozhatott combcsapkodással, tapsolással, ellenséges hordák tagjai fejének összeütésével.

A csörgő is jó szolgálatot tesz: kellemes, sőt változatos hangszínt ad, a bronz-, illetve vaskorszakban a hangzás dúsul.

Jó szolgálatot tesznek a dobok, melyek kezdetben még nem üregesek. Az üreges dobok hangja messzire hallatszik, mely nagyon hasznos akkor, mikor üzenni kell a horda távolabb lévő tagjainak. E hangszerek csak zörejt adtak: amplitúdójuk nem volt egyenletes. Zenei (egyenletes rezgésszámú) hangot csak egy üreges belsejű, arra ráfeszített bőrdarabbal tudtak előállítani.

Jeladásra használhatták még a fúvós hangszereket, melyek szarvból, tülökből, illetve fából készültek. Valószínűleg minden üzenetnek megvolt a csak rá vonatkozó ritmusa, illetve dallama, így értették a jelentését. Ez a fajta jelzésmód a hadseregeknél is megfigyelhető, ott katonai szignáloknak hívják őket. (Szép példa erre Kodály Katonadala, a férfikórus és dob mellett egy trombitán játszott szignál is szerepel.) A fúvós hangszerek mai felosztása már akkor megjelent csírájában: a fafúvós, illetve az állati szarvból, tülökből készült, manapság a rézfúvós névvel jelölt hangszercsalád.

A húros hangszerek ősének tekinthetjük a kifeszített íjat: ha megpengették, jellegzetes hangot adott. Ez a fajta hang nem volt túlzottan erős, viszont magasságát valamennyire lehetett szabályozni: ha jobban kifeszítették a húrt, magasabb hangot adott, ha kevésbé, akkor mélyebbet - ha pedig túlfeszítették, akkor elszakadt. Ha ezt egy kezdetleges vonóval szólaltatták meg, és egy korpuszt (testet) készítettek hozzá, már erősebb, de lágyabb hangot adott - megtaláltuk a vonós hangszerek ősét is.

Mikor zenéltek az ősemberek? Ha szórakozni akartak, ha dolgoztak (elmentek vadászni), vagy olyan munkát végeztek, amelynél összehangolt mozdulatokra volt szükség, például egy leölt mamutot kellett a hátáról a hasára fordítani. "Hórukk!" - mondaná egy lojális munkavezető, szájában cigarettával vendégmunkásainak. Ez a fajta vezényszó a munkadalokban is megtalálható, ilyen például a Zúg a Volga (Ej, uhnyem!) kezdetű orosz népdal.

Az ősember hitvilága rendkívül szerteágazó volt. Nem tudta, mi a (gömb)villám, miért dörög az ég - talán rosszat tett? Nem értette, miért esik vagy nem esik az eső. Miért van hideg, és mi az a hideg fehér, ameddig a szem ellát. Hogy kiengesztelje a felsőbb hatalmat, rengeteg móddal próbálkozott: lerajzolta az állatot, amit majd felajánl, ételt-italt tett ki a pusztába, hogy a szellem elfogyaszthassa azt (megelégedve vette tudomásul elődünk, hogy a víz nagy része elpárolgott, az ételből is fogyott, holott ez a 40 fokos melegnek volt köszönhető).

Rituális szertartásokon mindig szólt valamilyen zene, mely a ritmusra épült. Addig-addig ismételgették a kis zenei anyagot, míg elrévültek, szinte öntudatlanná váltak (ebben néhány növény is segítségükre volt). Ez a jelenség a magyar regösénekekben is fellelhető, lánccal, sípokkal, dobokkal kívántak bő termést a házigazdáknak. Idősebb olvasóink pedig az indiánfilmekből szerezhették meg az idevágó tapasztalatot. Napjainkban a techno stílus utal erre vissza: nagy tér, füst, ritmikus, főleg a basszust kiemelő zenei anyag, vég nélkül.

A primitív népek zenéjében jól megfigyelhetők mind a hangszerhasználatra, mind a zenélésre vonatkozó feltevések, állítások. Ha az őskort kutatják, mindig e törzsek szokásait, életvitelét vizsgálják. Néhány fennmaradt hangszeren kívül csak feltevésekre és e törzsek zenéjét taglaló tanulmányokra támaszkodhatunk