Valaki esetleg nem tudja, hogy itt miért Shakespeare-re, Homéroszra és Miltonra utal Mary Shelly?

Dr. Darwin és a tudós német írók egyike-másika korántsem ítélte lehetetlennek egy olyasfajta esemény bekövetkeztét, mint amilyen e regény alapját képezi. Ebből nem szabad azt a következtetést levonni, mintha én komolyan hinnék bármi efféle elmeszüleményben. De ha erre építek egy kitalált művet, úgy hiszem, nem csupán természetfölötti rémségek sorát szövöm egybe. Az esemény, amelyből e történet az érdekességét meríti, mentes a puszta kísértet- és boszorkányhistóriák hátrányaitól. Előnye velük szemben, hogy bármilyen lehetetlen maga a fizikai tény, tápot ad a képzeletnek, s jobb kiindulópont az emberi szenvedélyek átfogóbb és meggyőzőbb ábrázolására, mint az ismert jelenségek közönséges elbeszélése.

Arra törekedtem tehát, hogy megőrizzem az emberi természet alkotóelemeinek hitelét, de nem haboztam megújítani ezek egymáshoz való viszonyát. Ezt a szabályt követi a görögök tragikus hőskölteménye, az Iliász, ezt Shakespeare is a Viharban és a Szentivánéji álomban, s kiváltképp Milton az Elveszett paradicsomban, úgy érzem tehát, a szerény regényírónak, aki munkájával örömöt igyekszik szerezni másoknak és önmagának, minden hivalkodás nélkül jogában áll élnie e szabadsággal, vagy inkább prózai művére is alkalmaznia e szabályt, amely az emberi érzelmek pompás kombinációi révén már oly sok csodálatos költői alkotást eredményezett.

Az ötlet, amelyen e történet nyugszik, fesztelen beszélgetés során vetődött fel, részint a magunk mulattatására, részint mert alkalmas volt arra, hogy eddig ismeretlen gondolatforrást szabadítson föl. Ám a mű előrehaladtával e két szemponthoz újabb indítékok csatlakoztak. Számomra csöppet sem közömbös, hogy az olvasót miként érintik azok a morális törekvések, amelyek a mű alakjaiban, érzelemvilágában öltenek testet; de mindenekelőtt arra törekedtem, hogy elkerüljem napjaink regényeinek ernyesztő unalmát, a békés családi szeretet és a mindent átlengő erkölcsösség ábrázolását. Semmi esetre sem szabad azt hinni, hogy a nézetek, amelyek természetesen következnek a hős jelleméből és helyzetéből, okvetlenül megegyeznek a magam nézeteivel, mint ahogy nem lehet a műből semmiféle jogos következtetést levonni az ilyen vagy olyan bölcseleti elvek iránt érzett vonzalmaimról sem.

A szerző szemében a történetet csak érdekesebbé teszi, hogy azon a fenséges tájon kezdődik s játszódik is javarészt, abban a társadalomban, amelybe szakadatlanul visszavágyik. 1816 nyarát Genf környékén töltöttem. Az évszak hideg volt és esős, esténként körülültük a lángoló fahasábokat, és német kísértethistóriákkal szórakoztunk, mert véletlenül épp azok kerültek a kezünk ügyébe. E mesék fölkeltették bennünk a játékos utánozhatnékot. Két barátunk (egyikük tollából a közönség szívesebben fogadna bármi mesét, mint akármit, amit én valaha is írni remélhetek) és jómagam megállapodtunk, ki-ki megír egy-egy, természetfölötti jelenségeken alapuló történetet.

Az idő azonban váratlanul jóra fordult, és az én két barátom magamra hagyott, elutazott az Alpokba, s a csodálatos tájon teljesen kiment a fejükből még az emléke is minden kísértetlátomásnak. Az alábbi mese az egyetlen, amely elkészült a három közül.