Az alább látható idézetből kell érvelést írnom a következő kérdések segítségével: Az embernek mint társas lénynek van-e igénye a magányra? Mennyiben tartozik ez hozzá életformánkhoz és mikor válik ez terhessé esetleg személyiségrombolóvá?

Szia !

Természetesen minden embernek van igénye a magányra.Arra, hogy elvonuljon, elmélkedjen, alkosson.

Vagy, hogy a gondolatait összeszedje, egy nagy döntés előtt mérlegelje, hogyan tovább ?

Valóban, a művészekre, az alkotással foglalkozókra inkább jellemző, hogy nyugalomra, békére, csendre, egyedüllétre van szükségük ahhoz, hogy szenvedélyüknek élhessenek.

Valószínűleg így képesek csupán egy adott témára, egy számukra fontos dologra koncentrálni, csak így tudnak azzal mélyrehatóan, a lényeget átlátva foglalkozni.

Ezért az idézetnek azzal a részével, hogy gőgből, hiúságból, dacból vonul ki valaki a világból, és ez elítélendő cselekedet volna, nem értek egyet.

Mindenkinek megvan a joga hozzá, hogy életformájáról maga döntsön, lehet, hogy valaki számára ez jelenti az igazi szabadságot, amelyet meg akar élni.

Léteznek olyan emberek, akik a társas kapcsolatokban nem "működnek", nem érzik magukat jól másoktól körülvéve, nem tudnak beilleszkedni közösségekbe.

Ez lehet személyiségfüggő is, az ember jelleméből, habitusából fakadó tulajdonság, amely így nem szorul magyarázatra.

El lehet képzelni olyan élethelyzetet is, amikor valakit olyan tragédia ér, hogy tartósan nem képes emberek közé menni, mert a veszteségeit nem tudja feldolgozni, csak magányban.

Senkinek semmi köze ahhoz, hogy valaki hogyan akarja élni az életét.

"Élni és élni hagyni !" - ez mindenkor fontos szempont kell, hogy legyen egy demokráciában, nem kötelezhető senki, hogy mások elvárásai alapján, akarata ellenére tegyen valamit.

Ha az a társadalmi szokásokat nem zavarja, jogot, igazságot, erkölcsöt nem sért, nem szólhatunk bele abba, ki miként éli, képzeli el a mindennapjait.

Az idézet második fele felmentést ad a magányra, ha amint én is fogalmaztam, a természetünk, munkánk kívánja ezt tőlünk az emberiség szolgálata érdekében.

De nem mindenki akarja szolgálni az emberiséget, egyáltalán senkit sem biztos, hogy szolgálni akar.

Attól még élhet magányosan, elvonulva a világtól, csak a maga kedvteléseinek élve, a maga szórakozására.

A történelem folyamán voltak remeték, akik elhagyták a közösséget, félrevonulva, magányban tengették napjaikat, Nem látták szükségét annak, hogy emberek között éljenek.

Maguk alkotta szabályok szerint éltek, vagy inkább szabályok nélkül, mert ezt tartották megfelelőnek.

El kell fogadnunk, hogy léteznek ilyen emberek, biztosítani kell számukra az egyedüllétet, ha maguk ezt választották.

A kérdésre, hogy a magányban töltött évek válhatnak-e semélyiségrombolóvá, a válasz, valószínűleg igen.

Elképzelhető, hogy hosszú-hosszú magányban töltött évek után valaki öntörvényűvé, mogorvává, kibírhatatlanná válik, és már nem is lesz alkalmas többé arra, hogy közösségben éljen.

Ez lehet következménye a világból való kivonulásnak, mert az ember valójában társas lénynek teremtetett.

Olvastam, talán a Pillangó c. regényben, hogy az ember, ha hirtelen, váratlan, tragikus körülmények miatt úgy alakulna az élete, hogy magára maradna egy ismeretlen, lakatlan helyen, inkább a társával való elmúlást, halált választaná, minthogy egyedül maradjon !