Viniciusnak mik a belső, illetve kulso tulajdonsagai a Quo vadis regényben? (megfogalmazva)

Külső: Jól nézett ki, izmos volt:

Ah, meg sem kérdem, hogy viszonozták-e a szerelmedet - jegyezte meg Petronius, az ifjú szoborszerű testét szemlélve. - Ha Lysippus látott volna, most te díszítenéd a Palatinus kapuját az ifjú Hercules szobraként.

...Jobban szerette volna, ha Lygia ezt az iránta való szerelemből, arcáért, szeméért, szoborszerű alakjáért, egyszóval mindazért tette volna, amiért nyakát annyiszor ölelték át hófehér görög és római karok.

Belső: Először önző, egoista később alakul át a jelleme, hogy hajlandó másokat is észrevenni. Ez főleg ott olvasható amikor el akarja rabolni Lygiát és eltört karral fekszik illetve utána pár levélben, amikor elmegy Lygia házába és találkozik Péterrel és Pállal + van 1-2 mondat mikor beszökik a börtönbe. Csak pár idézet a teljesség igénye nélkül:

Mérges volt, hogy megzavarták Lygiával való beszélgetését, s Glaucus kérdéseire szinte megvetően válaszolgatott. Hamarosan mérsékelte ugyan magát, de ha Lygia abban bizakodott, hogy az Ostrianumban hallottak megfelelő hatást gyakorolhattak az ifjú szívós természetére, e tévhitnek most el kellett oszlania. Csak vele szemben változott meg, de ettől az egy érzéstől eltekintve megmaradt nyers és önző, igazi római farkasszíve, amely nemcsak a szelíd keresztény tanok befogadására, hanem a hálára sem volt alkalmas.

S Vinicius valóban megváltozott. Glaucusszal folytatott beszélgetéseiben kevesebb volt a büszkeség. Gyakran elgondolta, hogy ez a szegény rabszolga orvos, az idegen, vén Miriam, aki olyan gondosan ápolta, meg Crispus, akit mindig imádságba merülve látott, mégiscsak emberek. Csodálkozott, hogy ilyen gondolatai vannak, de mégiscsak voltak. Ursust idővel megszerette, s mostanában naphosszat elbeszélgetett vele, mert beszélhettek Lygiáról, az óriás pedig ki nem fogyott az elbeszélésekből, s míg a legalantasabb szolgálatot végezte a beteg körül, ő is kezdett hozzá ragaszkodni. Lygia mindig egészen másfajta, százszorosan magasabb rendű lény volt az ifjú szemében, mint azok, akik körülvették. Mindazonáltal kezdte az egyszerű és szegény embereket is jobban megnézni, amit eddig sohasem tett, s fel is fedezett bennük olyan figyelemre méltó tulajdonságokat, amelyekről eddig soha eszébe nem jutott, hogy egyáltalán létezhetnek.

De azzal már tisztában volt, hogy ez a vallás adta Lygiának azt a kimondhatatlan, rendkívüli szépséget, amely az ő szívében a szerelmen kívül tiszteletet, a megkívánáson kívül imádatot is keltett, s Lygiát az ő szemében a világon mindennél drágább lénnyé tette. S ilyenkor megint kedve lett volna szeretni Krisztust. És világosan érezte, hogy vagy megszereti Őt, vagy meggyűlöli, de közömbös nem maradhat iránta. Közben pedig mintha két ellentétes irányú hullám taszította volna, ingadozott gondolataiban, ingadozott érzelmeiben, nem tudott választani, de meghajtotta fejét, s hallgatólagosan tisztelte ezt az istent, akit nem bírt felfogni, tisztelte csak azért, mert Lygia istene volt.

Lygia pedig látta, mi megy végbe az ifjúban, hogyan hajlik, töredezik, természete hogyan utasítja el ezt a vallást, s ha ez egyfelől halálosan bántotta, másfelől a szánalom, a részvét és a hála ellenállhatatlan erővel hajlította szívét az ifjú felé azért a hallgatólagos tiszteletért, amit Krisztus iránt tanúsított.

Azt írod, hogy előző levelemből kiérzik a nyugtalanság és a szomorúság. A szomorúság onnan van, hogy ismét elvesztettem őt, a nyugtalanság pedig onnan, hogy mégiscsak megváltozott bennem valami. Őszintén mondom, nincs semmi, ami ellentétesebb volna természetemmel, mint ez a vallás, s mégis, amióta találkoztam vele, nem ismerek magamra. Varázslat vagy szerelem?... Circe érintéssel átváltoztatta az emberek testét, nekem pedig a lelkemet cserélték ki. ennek a folytatása is fontos, csak nem fér ide keress rá ctrl+f-el itt: [link]

Hiszem, hogy Krisztus feltámadt, mert ezt olyan emberek mondják, akik igazságban élnek, s akik látták őt halála után. Hiszem, mert magam is láttam, hogy vallásotokból igazság, erény és irgalmasság fakad, nem pedig gonosztettek, amivel gyanúsítanak benneteket. Eddig még nem nagyon ismerem. Csak annyira, amennyit tőletek, cselekedeteitekből, amennyit Lygiától, amennyit a veletek való beszélgetésekből megismertem. S mégis, ismétlem, valami bennem is megváltozott már általa. Régebben vaskézzel tartottam szolgáimat, most nem bírom. Nem ismertem az irgalmasságot, most ismerem. Szerettem a gyönyöröket, most pedig elszöktem Agrippa taváról, mert a lélegzetem is elállt az undortól. Régebben hittem az erőszakban, ma lemondtam róla. Tudjátok meg, hogy nem ismerek magamra, de undorodom a lakomáktól, undorodom a bortól, az énektől, a citeráktól, a koszorúktól, undorodom Caesar udvarától, a mezítelen testektől és minden gonosztettől. S ha elgondolom, hogy Lygia olyan, mint a hegyi hó, akkor annál jobban szeretem, s hogy a ti vallásotoktól olyan, akkor azt is szeretem és kívánom! De mivel nem értem, és nem tudom, bírnék-e benne élni, elbírja-e a természetem, ezért bizonytalanságban és kínban, mintegy sötét börtönben élek.

Erre két szemöldöke fájdalmas redőbe húzódott homloka fölött, arcát pír lepte el, aztán egyre gyorsabban s egyre nagyobb megindultsággal beszélt tovább:

- Látjátok! Kínoz a szerelem meg a homály.

A börtönbeli rendes foglalatosság elvégzése után, amely abból állt, hogy a halottakat külön kellett választani az élőktől és a súlyos betegeket az egészségesektől, s miután a fáradt őrök lefeküdtek aludni a folyosókon, Vinicius bement a pincébe, amelyben Lygia feküdt, s vele maradt mindaddig, amíg a hajnal be nem pillantott az ablakrácson át. Lygia fejét Vinicius mellére hajtotta, s így beszélgettek a szerelemről és a halálról. Beszédjükben, sőt vágyaikban és reményeikben is mind a ketten önkéntelenül egyre jobban eltávolodtak az élettől, s mintha már nem is érezték volna, hogy élnek. Olyanok voltak, mint akik hajón eltávolodnak a szárazföldtől, már nem látják a partokat, s lassanként beleolvadnak a végtelenségbe. Mindketten fokozatosan átalakultak az egymás és Krisztus iránti szeretetükben elmerült szomorú lelkekké, amelyek már elröppenni készültek. Csak az ifjú lelkéből szakadt fel néha a fájdalom, mint a vihar, s néha cikázó villámként csillant meg benne a remény: a szerelem és a megfeszített Krisztusba vetett hit szülötte, de ő is napról napra jobban elszakadt a földtől, s adta át magát a halálnak. Reggelenként, mikor kiment a börtönből, úgy bámult a világra, a városra, ismerőseire és a hétköznapi dolgokra, mintha álomban látná őket. Mindent idegennek, távolinak, meddőnek és mulandónak látott. Már a kínszenvedés réme sem félemlítette meg, mert úgy érezte, olyasvalami az, amin gondolatokba mélyedve, szemét valami másra szegezve lehet átmenni. Mindketten úgy érezték, hogy immár az örökkévalóság veszi körül őket. A szerelemről beszélgettek, arról, hogyan fogják szeretni egymást, s hogyan élnek majd együtt, csak éppen a síron túl, s ha gondolataik néha mégis visszatértek a földi dolgokhoz, az is csak olyan volt, mint mikor a hosszú útra készülődő emberek az utazási előkészületekről beszélgetnek. Egyébként olyan csend vette őket körül, mint valami puszta helyen elfeledve álló két oszlopot. Már csak az volt a fontos nekik, hogy Krisztus el ne válassza őket egymástól, s mikor minden perc megerősítette őket e biztonságukban, úgy megszerették Krisztust, mint a végtelen boldogságot és békességet, azt a kapcsot, amely majdan összeköti őket egymással. Már a földön lehullott róluk a föld pora. Lelkük tiszta lett, mint a kristály. Itt, a halál ijesztő árnyékában, a nyomorúságban és a szenvedések között, itt, a börtön vackán, elkezdődött már számukra a mennyország, mert Lygia kézen fogta szerelmesét, s már mint megváltott és szent vezette őt az örök élet forrásához.

Petronius pedig csodálkozva látta Vinicius arcán az egyre mélyebb békességet s fényeket, amelyeket eddig sosem látott.