Ady Endre sem utódja, sem boldog őse?

Ady ezt a versét cím nélkül alkalmi versként írta, 1909. június 20-án, az Új magyar festők kiállításán olvasta fel sápadtan, megrendülten, kimerülten. A felolvasást döbbenetes csend követte, majd Gulácsy Lajos, a tragikus sorsú magyar festő Ady vállára borult és zokogva felsírt. Ez a verse lett aztán az abban az esztendőben megjelenő Szeretném, ha szeretnének című kötete nyitánya.

Ady mindig is tudta, hogy a művészlét együtt jár a meg nem értettség árvaságával, az otthontalansággal, a tragikus elhagyatottsággal. Átokvertnek érezte magát, mert érzékenységével, lelkének finom rezdülésével kiemelkedett kicsinyes, szürke, mindennapi környezetéből. Ez a verse a művész léthelyzetéből sírt fel, megírására saját magánya szolgáltatta az alkalmat. De a vers az általános emberi elhagyatottság, az elidegenedés kifejezőjévé vált, mert ez nemcsak az ő kiváltsága volt, ebben is egyetemes érzést fogalmazott meg. S ennél többet is: ekkorra kivívott irodalmi és társadalmi rangját, helyzetét, szerepét határozta meg benne a költő. Kifejezésével nem a családját, nem a Csokonai - Petőfi - Vajda - féle szellemi örökséget tagadta meg itt, csak megértette: költészetének értéke csupán önmagában és önmagával mérhető. S minél inkább tudatosodott benne kivívott alkotói szerepe, egyedülvalósága, annál megvetőbben szólt az alkotói harc, a vívódás nélkül nyomdokaiba lépő követőkről.

A vers indításában még ott van az elkülönülés arisztokratikus gőgje:

Sem utódja, sem boldog őse,

Sem rokona, sem ismerőse

Nem vagyok senkinek,

Nem vagyok senkinek.

Az induló vershelyzete az önmagába zárt, egyedülállóságát kiküzdött és arra büszke alkotói személyiség gőgjét, öntudatát közölte jelképeivel. Elutasított alkotói világától minden egybevetést, rokonítást csakúgy, mint a majmolást és a rajongást. Innen fakad nyelvi jelrendszerének tagadó jellege. "Nem vagyok" - ezt a negatív meghatározást közli, de jelképrendszere - paradox módon - önállóságát, zárt világát pozitívumként határozta meg.

Az alkotói személyiség - önmaga - elkülönülését a második versszakban fogalmazta meg, bár a határozott állítmányok már nem pusztán a lírai énre vonatkoztak, mert tudta: minden ember "fenség", "titok", "lidérces messze fény". A "nem vagyok" és a "vagyok" szembeállításával válik világossá a vershelyzet: minden ember fenség, én ember vagyok, tehát fenség, Észak - fok, titok... Amilyen öntudattal határolta el magát az alkotó személyiség környezettétől, éppen olyan büszkén azonosította magát a társadalomban élő emberrel. Tisztelgés ez az ember előtt, hisz minden ember - bár társas lény - titkokat hordozó öntörvényű világ. Azt azonban jól érezte, hogy mások elszigetelt magánya nem tudja enyhíteni tragikus árvaságát, ezért "de" kötőszó után halk sóhajként hangzanak el a mohó szeretetvágy óhajtó mondatai:

De jaj, nem tudok így megmaradni,

Szeretném magam megmutatni,

Hogy látva lássanak,

Hogy látva lássanak.

"Minden ember nagy, közölni való titkokkal érkezik, s nem mindenki lelheti meg magát és a szavát" - írta Félelem és írás című vallomásában. Tehát a kommunikációs vágy minden ember adottsága, társas lény mivoltából fakad, de nem minden ki képes kifejezni közölni való titkait. Az alkotói lét éppen attól különbözik a "minden ember" számára megadatott élettől, hogy disszonanciaként éli meg az Észak - fok - állapotot. Ez a passzív állapot magába foglalja ugyan a képességet és a lehetőséget, de azokat csak az alkotói lét hozhatja mozgásba. Ettől kezdve az alkotó csupa aktivitás, küzdelem, vívódás ("önkínzás"), hogy megvalósítsa az "éneket". Az Észak - fok szituáció szubjektív tartalmát valamilyen módon objektiválni, azaz mások számára is hozzáférhetővé kell tennie az alkotónak. A másik emberrel csak az "ének" - kel teremtheti meg a kommunikációs kapcsolatot, de ha erre nincs szükség, értelmetlenné válik az alkotó "önkínzása". Ez szüli a költőben az irodalmi kommunikációs vágyat, ami már része az alkotási folyamatnak: tett, döntés a közlés lehetőségének megteremtéséről, és önnön szellemi erejének mozgósítása. A költői magatartás tehát válasz a kommunikációs vágy kihívására:

Ezért minden: önkinzás, ének:

Ady tudta, ha kész a műve, mint költő már nem tehet semmit, mert innen már minden az olvasón múlik: hajlandó-e, képes - e ismereteit, tapasztalatait mozgósítani a műalkotás megfejtéséért?! Azt is megérezte, hogy a megértés, a siker elmaradásáért az olvasó kényelmetlensége, felkészületlensége is felelős, pedig alkotóként sóvárogta a megértést, hogy "látva lássák", hogy költészete eljusson a befogadók szívébe, gondolatvilágába, s ezek alapján vállalják személyét és költészetét:

Szeretném, hogyha szeretnének.

Az inditó strófa "senki" szavára az utolsó strófa "valaki" - je felelt, a másoktól való rideg elzárkózást a valakihez való tartozás örök emberi vágyakozása váltotta fel. De ebben a versben még csak óhaját rögzítette, s ugyanennek a kötetének másik versében még egyszer visszatért a gondolathoz, s ekkor már erőteljesebben fogalmazott:

Akarom, hogy szeressetek.

Akarom, tisztán lássatok.

Akarom, hogy szeressetek.

(Akarom: tisztán lássatok)

A vers jellegzetes alakzatai az ismétlések, melyek használata azonban szerkezeti részenként eltérő: az első két versszakban még kemény határozottságot fejeznek ki, az utolsó kettőben pedig merengő tűnődéssel, halk ellágyulással telnek meg. A vers dísztelen, puritán, ez a forrása az őszinteség, a keresetlenség illúzójának. A rímek felét az azonos toldalékok monotóniája csendíti össze, a másik felének alapja pedig a szóismétlés. Az egyszerűség hangsúlyozását szolgálja a verstani és értelmi tagolás egybeesése, a verssorok és a grammatikai egységek azonossága. Stiláris díszként csak a második versszak halmozása, jelzője, és a harmadik versszak figura etimologicaja ("látva lássanak..") jelenik meg.

Ez a vers nemcsak az emberi magányt fogalmazta meg. A vers felolvasásának pillanatában az új magyar festőkre vonatkozott, de a költő - mint alkotó - számára is rendkívül jelentősséggel bírt. Ady célja pedig ez volt, az alkotó személyiségének és alkotásainak elfogadtatása. Pontosan tudta, hogy a vers magába zárja alkotóját, a költőt is, s csak akkor szabadulhat ki onnan, ha olvasói is megértik és szeretik írásait. Ezért is volt olyan fontos számára, hogy megismerjék és szeressék.