Bródy-Sándor Kaál Samu műellemzés?

A nagy kérdés

"Tényleg Samu követte el a gyilkosságot?"

Nem volt más választása: feljebbvalója parancsát teljesítette, ki volt szolgáltatva a bárónak, a szolgája volt, egy egyszerű parasztból lett „huszár közkatona”, félt is tőle, a (zsidó) származása is kiszolgáltatottá tette, felnézett a főtisztre.

Lehetséges, hogy amikor a főhadnagy meghívta italozni Samut, akkor megbízta Samut, hogy ölje meg az orvost, cserébe kap ellenszolgáltatást/ pénzt (amikor bent volt Samu anyja a börtönben, Samu telket akart venni) és védelmet a hadbíróságon. Samu abban a hitben volt végig, hogy hadnagya megvédi őt.

Ezért is sokkolt le a végén, mikor halálra ítélték.

A hadnagy a büszkesége (arisztokrata is volt) miatt ölette meg az orvost. Samut pedig nem hagyhatta élni, mert kitudódhatott volna, hogy ő volt a megbízó a gyilkosságra.

Bródy Sándor novellája, a Kaál Samu rögtön egy olyan felütéssel kezd (egy hegyi falu, Fedémes „polyák ulánusok” általi felgyújtásával), amely egyrészt közvetlenül nem függ össze a novella későbbi történéseivel, csupán fenyegető, apokaliptikus hangulatot kölcsönöz neki, keretbe helyezi, illetve – ha akarjuk, főleg szerkezeti szempontból – megelőlegezi a későbbi tragédiát, másrészt maga a falu felgyújtása sincs megmagyarázva, kontextusba (akár történetibe) helyezve – ez a két körülmény mind egy olyan kihagyás, amely hiányérzetet kelt és végigkíséri a novellát, meghatározza hatásmechanizmusát.

Érdemes megjegyezni, hogy a történeti kontextus hiánya nem számít kihagyásnak egy novella tekintetében, amelynek kortárs olvasói nem feltétlenül igényeltek efféle magyarázatot, ugyanakkor rávilágít egy (feltehetően) 19. század végi szövegértelmezési problémáira, ha önmagában olvassuk a 21. században. A gyújtogatásra mindenesetre később autodaféként hivatkoznak, amelynek ebben az esetben kevésbé lehet vallási színezete, mint inkább nyilvános büntetésre, megtorlásra utal: valakik példát statuáltak.

Azt mindenesetre tudjuk, hogy Bródy Sándor a századfordulón élt, korai munkáiban pedig a naturalizmus volt meghatározó, ezért a szöveg tárgyából és eszközeiből következtethetünk arra, hogy a 19. században született.

A Kaál Samu úgy működik, mint egy mozaik. Látszólag nem összefüggő részletekből, vagy legalábbis nem logikusan és időrendben, ok-okazati logika alapján felépített szövegből ismerjük meg a felgyújtott faluval szomszédos falu, Szépasszonyfalva helyzetét. A faluban (és a környéken) katonák állomásoznak már a hetvenes évek óta, bár sok tennivalójuk nincs. Inkább csak felélik a falu tartalékait, miközben a falu sorvad (hiányt szenved), az ő lovaik a „legszagosabb szénát” kapják. Aki ellenszegül, azt megbüntetik, így lehet, hogy az elcsúfított arcú fiatalok csupán „ártatlan nótákat” énekelhetnek, a falu asszonyaik meg csak sírnak. A katonák pedig a falubeli nőket is magukénak érzik. Az orvos feleségét azonban tiszteletben tartják.

A szomszédos falu felgyújtásakor azonban a falu fél, úgy ragaszkodik a katonákhoz, mint még soha („az asszonyok – ámbár csak szerda volt – töltött káposztával laktatták a katonáikat. Csak el ne menjenek.”) A katonák pedig nem alszanak, isznak, éjjel pedig a hadnagy az orvos házához megy és nyíltan szerenádozik a feleségének. Az orvos pisztollyal fenyegeti a karddal hadonászó részeg tisztet, aki hazatakarodik. Itt jön a képbe Kaál Samu,

a szolga.

Az orvost később hátbalövik, Kaál Samu az. Az ő elhurcolásáról, bezárásáról és kivégzéséről szól a novella második fele.

A kihagyás folyamatos eszköz, stíluselem a novellában. Sehol nem olvassuk, hogy a tiszt parancsolta Samunak, hogy ölje meg az orvost, csupán a szolga butaságából jövünk rá: amit tett, a „kisisten” kedvéért, annak parancsára tette. És bár mindvégig számít rá, hogy kiáll mellette és megmenti a börtöntől, majd a kivégzéstől, az olvasó számára épp az információk hiánya és a tiszt üres vigasztaló szavai teszik egyértelművé, hogy erről szó sem lesz, az ostoba szolgát kezdettől fogva kihasználták, egy az olvasóval soha meg nem osztott és a mozaikdarabokból kibontakozó terv része volt. Jellemző a szimbólumok értelmezésének egymással ellentmondásos kettőségére, amikor Samutól elveszik a tiszti ruhát a börtönben, az számára azt jelenti, hogy mégis megmenekülhet és hazamehet, míg valójában azt, hogy ki fogják végezni.

Stilisztikai és formai szempontból a kihagyás a novella, mint forma sajátja, ebben az esetben mindenképpen: rövidre fogja a történetet, feszesebbé teszi, de épp bizonyos információk elhallgatásával és visszatartásával feszültséget is teremt. Az alábbi példa, Kaál Samu első megjelenése a szövegben egy 19. századi romantikus regényben három bekezdés is lehetne:

„Ajtaja előtt most is, mint mindig, ott feküdt a szolgája. Megrúgta derekát. Kaál Samu felugrott: – Parancs!

Bort kellett felhozni a pincébõl. Meggyújtotta a lámpát, s az italt odatette az asztalára.

– Mehetsz! – szólt a hadnagy.”

Egy romantikus leírásban benne lehetne Samu kinézetének leírása, a sajgó oldal és a feljajdulás részletezése, lebandukolás a pincébe, a borral való visszatérés, a tiszt dominanciájának kibontása akár további mozdulatokkal és gesztusokkal stb.

Fontos hozzátenni, hogy Kaál Samu története, azaz a novella második fele sokkal kevésbé szűkszavú, mint az első fele. Rövid, feszes mondatokkal van ugyan tele, mégis több benne a leírás, sokkal több a szín, az arckifejezés, részben abból a célból, hogy Kaál Samu alakja jobban kirajzolódjon, a tragédia hatásosabb legyen. Ugyanakkor az elhallgatott információk, a ki nem mondott szavak és a hamis vigaszok mindvégig az alá-fölé rendeltség fenyegető és fojtogató érzését erősítik, amire konkrét magyarázat nincs a novellában. A kortársaknak egyértelmű lehetett a történeti háttér, több mint száz év alatt azonban egy újabb stilisztikai réteget rakott Bródy Sándor rövid írására.

A befejezés egyszerre megrendítő és szenvtelen szikárságában benne van mindaz az elfojtott feszültség és az öncélú, öntörvényű és indokolatlan hatalmi erő alattomos tébolya, amely Bródy faluközösségének életét mérgezi, sorvasztja és személyes tragédiákba taszítja.

„A hóhérlegények megragadták. Kaál Samu elordította magát:

– Hadnagy úr, ne hagyjon!… – Többet nem szólhatott.

Tréfa volt. Véget ért. A tiszt imára vezényelt.”