Szükségem lenne Petőfi Sándor : A csárda romjai című vers elemzésére? Extra fontos.

Petőfi Sándor: A csárda romjai

tájleíró vers

A csárda romjai c. vers az Alföld és a hegyvidék szembeállításával indul (hasonlóan Az alföld c. költeményhez), igen személyesen: a hegyvidékes tájat könyvhöz hasonlítja a költő, melynek "számtalan lapját forgatni kell", míg az Alföld számára olyan, mint "a nyilt, fölbontott levél".

A síkság végtelenségével azonosítja Petőfi a korlátlan szabadságot, majd a hangnem komorabb lesz a csárda romjainak megtalálásával. A költő eltűnődik a csárda múltjáról, romosságának okairól. A történelem hányattatásait említi, a török támadásokat („Itt régente falu avvagy város állott,/ Míg nem nyögte hazánk a török rabságot;”). Úgy gondolja, hogy a hódoltságot túlélt templom „széthullot kövének” haszna ne vesszen, csárdát emeltek romjaiból.

A test és lélek egységét, egységes fontosságát hangsúlyozza, kissé gúnyosan beszél a templomból csárdává válás eredményéről: "Itt és ott élhetünk az isten kedvére; / S láttam én csárdákban tisztább szíveket már, / Mint kit naponként lát térdepelni az oltár." Ez után egy kocsmai életkép következik, majd a pusztulás. Ekkor már a csárda egy öregembert juttat eszünkbe, amint életéért könyörög, pedig tudja, hogy életének vége („S kérné alázattal, hogy kissé kimélje; /Hanem sikeretlen esdeklő beszédje.”). Petőfi az elmúlásról ír a vers zárásában („Mintha gondolkodnék a mulandóságrul..”) .

Ez a költemény a válságkorszakban íródott, amely személyes és alkotói mélypont is volt a költő életében: szerelmi csalódásai miatt nem találta helyét, ezért érződik költeményén a romantikus világfájdalom; másrészt a népiességet szerette volna túllépni, így verse filozofikus gondolatokat is tartalmaz. A szabadságért képes lenne meghalni, csakígy tartja értelmesnek az életet, de foglalkozik az elmúlással.

Nekem személyesen Petőfinek ez a tájleíró verse tetszik a legjobban (Az alföld után). Ebben érzem a legjobban a táj iránti ragaszkodását, rajongását, valamint a realitását, mellyel a világban zajló dolgokat helyezi erre a helyre.

Fura vers.

Nincsenek versszakai

Poétikai eszközöket te is ki tudod bogarászni

(pl. hasonlat "Olyan vagy, mint a nyilt, a fölbontott

levél")

A csárda romjai

Te vagy, oh szép alföld végtelen rónája,

Lelkem legkedvesebb mulatótanyája.

Az a görbe felföld hegy- és völgyeivel

Könyv, melynek számtalan lapját forgatni kell,

De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél,

Olyan vagy, mint a nyilt, a fölbontott levél,

Amelyet egyszerre általolvashatok;

S vannak beléd írva szép, nagy gondolatok.

Mint sajnálom én, hogy egész életemet

Itt kinn a pusztákon töltenem nem lehet!

Itt szeretnék élni a puszták közepin,

Mint Arábiában a szabad beduin.

Puszta, puszta, te vagy a szabadság képe,

És, szabadság, te vagy lelkem istensége!

Szabadság, istenem, még csak azért élek,

Csak azért, hogy egykor érted haljak én meg,

S síromnál, ha érted onthatom véremet,

Meg fogom áldani átkos életemet.

De mi ez? sír... halál... hova nem vetődtem!

Nem csoda különben, mert rom van előttem.

Nem váromladék ez. Csárdának romjai.

Hanem hiszen azt az idő nem keresi:

Mely'k milyen épület? vár-e avvagy csárda?

Ennek is, annak is reálép falára;

S hova az idő lép, omlik, ha kő, ha vas,

És neki semmi nem alacsony, nem magas. -

Hogy van, hogy e csárda kövekből épüle?

Holott kőtermésnek nyoma sincs körüle.

Itt régente falu avvagy város állott,

Míg nem nyögte hazánk a török rabságot;

(Szegény Magyarország, szegény édes honom,

Be sokféle bilincs volt már lábaidon!)

E hajdani várost földúlta az ozmán,

Kő kövön nem maradt, csak az isten házán.

A templom maradt meg - de ez is betegen -

Hogy a pusztulásnak gyászolója legyen.

És gyászolt a templom több hosszu századot,

Míg végre bujában össze nem roskadott.

Hogy haszna ne vesszen széthullott kövének,

Belőle e helyen csárdát épitének.

Az isten házából csárda!... és miért ne?

Ott léleknek: testnek szolgált itt enyhére.

És nem ugy részünk-e a test, mint a lélek?

Egyenlőn kedveznünk kell mind a kettőnek.

Az isten házából csárda!... és miért ne?

Itt és ott élhetünk az isten kedvére;

S láttam én csárdákban tisztább szíveket már,

Mint kit naponként lát térdelni az oltár. -

Csárda, eldőlt csárda, még mikor tebenned

Utasok vigadtak, utasok pihentek!

Fölépít tégedet újra képzeletem,

S vendégidet színről-színre szemlélhetem:

Itt görcsös botjával egy vándorlólegény,

Ott zsíros subában egy pár szegénylegény,

Itt hosszu szakállal egy üveges zsidó,

Amott egy drótostót s több ilyen borozó.

Hát a szép csaplárné fiatalságával?

Mostan ölelkezik egy hamis deákkal,

Kinek a bor kissé megzavarta fejét,

De a szép menyecske még jobban a szivét.

S hol a vén csaplár, hogy ezért föl nem pattan?

Kinn a kazal végén álmodik nyugodtan...

Kazal végén akkor, most már lenn a sírban,

És a szép fiatal menyecske is ott van,

És a hamis deák s mind, kik itt boroztak.

Ők valamennyien már rég porladoznak.

A csárda is vénült, vénült és roskadott,

Leüté fejéről a szél a kalapot,

A födelet.. ekkép áll hajadon fővel,

Mintha urával beszélne, az idővel,

S kérné alázattal, hogy kissé kimélje;

Hanem sikeretlen esdeklő beszédje.

Dűledez, dűledez; félig ismerni csak:

Melyik volt az ajtó, melyik volt az ablak.

Még áll s emelkedik az éghez kéménye,

Mint a haldoklónak utósó reménye.

Pincéje beomlott, a kút is mellette,

Honnan az ostorfát valaki elvitte;

Csak az ágas és a gém van meg épségben,

Egy mogorva sas űl a gém tetejében.

Legmagasabb hely a pusztán e gém vége,

Azért ült föl a sas ennek tetejébe.

Fönn űl és merően maga elé bámul,

Mintha gondolkodnék a mulandóságrul.

Fölötte lángol a nap, az égnek ifja,

Lángol, mert kebelét a szerelem vívja;

Szeretője, aki epedve néz rája,

Délibáb, a puszták szép tündérleánya.

Szalkszentmárton, 1845.okt