Dante- Isteni színjáték című művében az első részről (A sötét erdőben) kell fogalmazást írnom, de nem tudom hogy kezdjek neki. Most hogy csináljam ezt?

Az emberélet útjának felén

egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,

mivel az igaz útat nem lelém.

Ó, szörnyü elbeszélni mi van ottan,

s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:

már rágondolva reszketek legottan.

A halál sem sokkal rosszabb, tudom.

De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,

hallanod kell, mit láttam az uton.

Akkortájt olyan álmodozva jártam:

nem is tudom, hogyan kerültem arra,

csak a jó útról valahogy leszálltam.

De mikor rábukkantam egy hegyaljra,

hol véget ért a völgy, mély, mint a pince,

melyben felébredt lelkem aggodalma,

a hegyre néztem s láttam, hogy gerince

már a csillag fényébe öltözött,

mely másnak drága vezetője, kincse.

Igy bátorságom kissé visszajött,

mely távol volt szivemből teljes éjjel,

melyet töltöttem annyi kín között.

És mint ki tengerről jött, sok veszéllyel,

amint kiért lihegve, visszafordul,

még egyszer a vad vízen nézni széllyel:

úgy lelkem, még remegve borzalomtul

végignézett a kiállt úton újra,

melyen még élve senkisem jutott túl.

Majd fáradt testemet kissé kifujva

megint megindulnék a puszta lejtőn,

mindég alsóbb lábam feszítve súlyra.

És im, amint meredni kezde lejtőm,

egy fürge, könnyü párduc tünt elémbe

szép foltos bőrrel, csábosan, megejtőn.

S nem tágított utamból tarka képe,

inkább elzárta s úgy előmbe hágott,

hogy futni fordultam már, visszalépve.

De hajnal aranyozta a világot

s feljött a nap azon csillagsereggel,

mely véle volt, midőn e szép csodákat

megmozdítá Isten az első reggel:

úgy hogy nekem reményt az ellenségre

vínom párduccal s tarka szörnyeteggel

adott az óra s évszak édessége:

de jaj! a félelem megint leláncolt,

feltünvén egy oroszlán szörnyü képe:

mely emelt fővel közeledni látszott

s dühös éhséggel zsákmányát kereste,

úgy hogy a lég tőle remegni látszott.

S egy nőstényfarkas, melynek vézna teste

terhesnek tünt föl minden céda vággyal

s ki miatt lőn már annyi népnek veszte.

Ez megbénított olyan bénasággal,

hogy elvesztém a magasság reményét

a láttából eredő gyávasággal.

És mint ki lesné kocka nyereményét

ha jő a pillanat, mely vakra forgat,

búsan átkozza játékos merényét:

olyanná tőn engem e nyugtalan vad,

mely újra elűzött a magasságtól

ama vidékre, ahol a nap hallgat.

És míg így én, távol a napvilágtól

tépődtem: im valakit mintha látnék:

rekedtnek tünt fel hosszú némaságtól.

Jött a nagy pusztában; s én rákiálték

amint megláttam: "Könyörülj meg rajtam,

akárki vagy, igaz ember vagy árnyék!"

Felelt: "Nem ember, ember régen voltam.

Szüleim Mantovából mindaketten

lombardok voltak: de már rég megholtam.

Bár későcskén, sub Julio születtem,

jó Augusztus alatt Rómában éltem,

hívén a régi, hazug istenekben.

Költő valék és versben elregéltem,

mint menekült, míg nagy Ilion égett,

Anchises jámbor magzata az éjben.

De mondd, mi hajt a völgybe vissza téged?

Mért nem törekszel fel a szép halomra,

melyen kivül nem lelhetsz üdvösséget?"

"Vergiliusz vagy hát s ajkadról omla

ama hatalmas ének égi vize?"

feleltem s szégyen szállt a homlokomra.

"Ó, minden költők dicsősége, dísze,

ki könyved oly buzgón szereti régen,

legyen mostan kegyedben némi része.

Mesterem, mintaképem vagy te nékem,

te vagy csupán, kitől örökbe kaptam

a zengzetes szót, mely ma büszkeségem.

Látod előttem milyen szörnyü vad van,

védj tőle híres bölcs, mert szembeszállni...

vérem remeg a puszta gondolatban!"

"Tenéked másik úton kell ma járni,"

felelt midőn meglátta, hogy sirok,

"ha nem akarsz e vad helyen megállni:

mert ez a szörny, kitől könnyed csorog,

útjába állna, bárki közelednék,

úgy hogy halála lenne e birok.

És oly gonosz, hogy sohse csöndesednék,

rossz vágyának sohsem elég a kár

s evés után csak annál éhesebb még.

Sok állat van, kihez nősténynek áll

és még több fog ennekutána lenni,

míg eljő, ki megölje, az Agár.

Ez nem kiván földet, sem ércet enni,

hanem erényt, bölcsességet, szerelmet

s Feltro s Feltro között fog megjelenni.

Itáliának üdvöt hoz s kegyelmet,

kiért harcolt Turnus s a szűz Camilla

s Euryalus és Nisus, társa mellett.

Minden városon által űzi, vijja

e rossz vadat, míg a pokolba szálland,

honnét az ős irigység fényre hívta.

Miért is úgy hiszem, javadra váland,

ha most követsz és az én vezetésem

utat neked az örök helyre tárand,

hol elszorúlsz majd annyi szenvedésen,

láttán a sok keserves antik árnynak

s az új halált kivánó bús nyögésen.

Onnan azokhoz mégy, kik bízva várnak

a tűzben is, mert egykor, úgy remélik,

- bármikor, - a boldog seregbe szállnak.

S ha te is vágysz felhágni majd az égig,

lesz egy lélek, ki méltóbb nálam arra,

vele hagylak, nem kísérhetlek végig.

Mert a Császár, kinek fenn áll hatalma,

általam (mert törvénye ellen éltem)

nem engedi, hogy nyílna birodalma.

Úr mindenütt s ott kormányoz az égben,

ó, boldog, kit oda választ az üdvre,

hol városában ül királyi székben!"

S én szóltam: "Költő, kérlek könyörögve

azon Istenre, kit te nem ismertél,

hogy ne jussak ennyi kínra se többre,

hogy ahova igérted, elvezetnél,

hogy lássam a szent Péter kapuját

s a szörnyü jajt a kárhozott seregnél."

Elindult és én követtem nyomát.