Milyen irányba szerveződik a társadalom? Mi várható ezek alapján a jövőben mit jelentenek a jelen társadalom gyakorlatában?

KOMMUNIKATÍV KAPITALIZMUS

A kommunikatív kapitalizmus megnevezés a késő kapitalizmus olyan változatára utal, amelyben a demokrácia lényegeként számon tartott értékek a hálózati kommunikációs technológiákban öltenek testet. A hozzáférés, a befogadás, a párbeszéd és a részvétel eszméi a globális telekommunikáció terjeszkedésein, felerősítésein, összekapcsolódásain keresztül valósulnak meg. A kommunikatív kapitalizmusban a tőkés felhalmozás a kommunikatív folyamatok kisajátításából és kizsákmányolásából származik.

Ez nem jelenti azt, hogy az információs technológia a feldolgozóipar helyére lépett volna; valójában a bányászati, vegyipari és biotechnológiai ágazatok széles skáláját hajtja. Azt sem jelenti, hogy a hálózati számítástechnika a saját termelésén kívül javította volna a termelékenységet. Inkább azt jelenti, hogy a kapitalizmus olyannyira magába foglalta a kommunikációt, hogy az már nem kínálhat külső kritikát. A kommunikáció a tőkét szolgálja, például a termelőkkel és a fogyasztókkal való törődés affektív formájaként, vagy a munkahelyi „emberi kapcsolatok” eszközeként szolgáló megosztásként és kifejezésként, illetve hozzájárulásként a mindent átható média körforgáshoz.

Én részben azért emelem ki a kommunikációt, mert hangsúlyozni szeretném a kapitalizmus jelen változatának hatását a demokráciára: nevezetesen azt, hogy a kommunikatív kapitalizmus bekebelezi a demokráciát és ellehetetleníti annak képességét arra, hogy egy kritikai rést üthessen a társadalmi térbe. Jürgen Habermas kommunikatív cselekvéselmélete nem kínál kritikai alternatívát az instrumentális ész járáshoz és az egydimenziós társadalomhoz képest.

Azért nem, mert a kommunikáció atőkés kisajátítás és kizsákmányolás alapvető eszközévé vált. A nyelvi, érzelmi és tudattalan együttlétek, áramlások és folyamatok, melyek meghatározzák az emberi létet, a tőkés termelés szolgálatába álltak.

A kommunikatív kapitalizmus mindent maga alá rendel, amit csak csinálunk. Nem csupán mediatizált interakciónikat, hanem az összes interakcióinkat a tőke nyers alapanyagává alakítja (Bilbao-Osorio 2014).

A pénzügyi tranzakciók, a GPS-helyadatok, az RFID-címkék, a lefényképezett vagy lekamerázott interakciók, és hamarosan a „tárgyak internetének” nevezett apró, mindenütt jelenlévő érzékelők által generált adatok életünk minden vonatkozását adattá változtatják. Pár éve még talán kommunikatív közjavakként8 értelmeztük volna ezeket. Most, hogy a strukturálatlan információmorzsák óriási adathalmazokban gyűlnek össze, világossá vált, hogy valami sokkal hatalmasabbal van dolgunk. A big data a tőkések szóhasználatában az az anyag, amit Marx társadalmi szubsztanciaként fogott fel.

Amennyiben a jelent a kommunikatív kapitalizmus fogalmaival értjük meg, az visszahat arra, hogyan gondolunk a kommunikációra, szubjektivitásra és társadalmi mezőre. Először is, a kommunikációban az üzenetek hozzájárulások. Az üzenet azon elképzelése, miszerint az egy olyan dolog, amit egy beszélő egy befogadóhoz küld annak érdekében, hogy választ szedjen ki a befogadóból, többé nem tartható.

Az üzenetek ma már a tartalmak végtelen keringéséhez járulnak hozzá. Az üzenetek használati értékének elsődlegességét felváltotta a csereértékük elsődlegessége, ami elsősorban aszerint értékeli az üzeneteket, hogy azok mennyire hatékonyan terjeszthetők, továbbíthatók és megszámolhatók. Minden alkalommal tanúi lehetünk ennek a változásnak, amikor megjelenik egy új közösségi platform, ami eleinte emberek intim interakcióira (bejegyzések, frissítések és tweetek írására) épül, majd ahogy egyre több ember csatlakozik, megváltozik, és az elsődleges tevékenység a tartalmak puszta továbbítására módosul.

Egy üzenettel ellentétben, amit meg kell érteni, egy ilyen hozzájárulás csak kiegészítés. Bármilyen beszélgetéshez hozzáteheti bárki a véleményét, elképzelését. A közreműködésnek ez az additív tulajdonsága egy alapvető kommunikatív ekvivalencián alapul. Mint hozzájárulás, kommunikatív szempontból minden üzenet egyenlő bármely másikkal.

Nem az számít, hogy mi hangzott el, hanem hogy mondtak valamit. Egyik vélemény vagy ítélet sem ér többet, mint bármely másik (mindegyik egy kommentet jelent a blogomon, egy lájkot, egy tweetet). Mindegyik hozzáad valamit az áramlathoz. Válogatás nélkül cirkulálnak tények, elméletek, ítéletek, vélemények, fantáziák, viccek és hazugságok.

A kereséseink, hozzászólásaink, részvételünk által generált információtömeg csillagászati léptékű növekedése kommunikálhatóság nélküli kommunikációs környezetbe zár minket. Az érzelmi és információláncolat hozzájárulásaként kijelentéseink tartalma lényegtelen. A szavakat szófelhőkben számlálják az alapján, hogy milyen gyakran ismétlődnek, nem pedig, hogy mi a jelentésük. Az emberek gondolatok helyett egyre inkább képeket terjesztenek, mivel bizonytalanok abban, hogy a gondolatokat hogyan fogadják, interpretálják majd.

A kommunikáció alapvetően gazdasági formává alakulását mutatja jelentésközvetítő kapacitásának csökkenése, illetve annak a hiánya, hogy korlátozott társalgáson és az azonnali helyi kontextuson túl bármit szimbolizáljon. A kommunikatív termelés inkább az áramláshoz, mint a használathoz járul hozzá (figyelemfelkeltés, nem további megértés). Szavak és képek keringenek jelentésüktől megfosztva.

A kommunikációs változásokkal párhuzamosan a szubjektivitás is megváltozik. Az régi politikai szubjektumok – mint az ipari munkás és a városi polgár, akikre jellemző volt a magán és közszféra elkülönülése – nem szervezik meg a cselekvést többé. A politika szimbolikus szereplőiként sokat bírálták, árnyalták és pluralizálták őket. Radikálisan megváltoztak azok a feltételek is, melyek létüket anyagilag lehetővé tették

– nem utolsósorban a kommunikatív kapitalizmusnak köszönhetően. Gondoljunk csak azotthon és a munkahely szétválásának megszűnésére, vagy adeindusztrializációval, offshore tevékenységekkel, posztfordizmussal és informatizációval kapcsolatos fejlemények egész sorára.

Hasonló elbizonytalanodás jellemző a különböző faji, etnikai és szexuális identitásokra is. Ezek is jóval kevésbé számítanak stabil szubjektumpozícióknak mint korábban – még ha intenzív küzdelmek színterei maradtak továbbra is.

Lacani szóhasználattal élve azt láthatjuk, hogy a szimbolikus identitások helyére képzetes9 identitások lépnek. A szimbolikus identitáshoz a szubjektumnak azonosulnia kell egy én ideállal, vagyis egy olyan nézőponttal, ahonnan a szubjektum látja saját magát és a tetteit. A képzetes önmeghatározás arra a képre utal, amit a szubjektum magáról elfogad. Azt mondhatjuk, hogy a szimbolikus önmeghatározás megalkotja azokat a körülményeket, amelyek meghatározzák, hogy mely képek és hogyan jelennek meg, illetve hogy egyes képek miért tűnnek vonzóbbnak mint mások. A képzetes önmeghatározás azonban csak a saját énképre vonatkozik.

A kommunikatív kapitalizmus hálózati interakciói nem kínálnak szimbolikus identitásokat – olyan perspektívákat, melyek felől a kollektív cselekvés eredőiként láthatnánk magunkat. Ehelyett inkább lehetőségeket kínálnak arra, hogy új szerepekben képzelhessük el magunkat, valamint hogy életstílusok széles körét próbálhassuk ki.

Ez a változatosság és változékonyság szélsőségesen sebezhetővé teszi a képzetes identitásunkat – állandóan változik a referenciakeret, ami értelmet és jelentést ad neki; a többi ember, akik szétszaggathatják, és sikereikkel, eredményeikkel megkérdőjelezhetik az én sikereimet és eredményeimet, bármelyik pillanatban felbukkanhatnak.

Ez a bizonytalanság nem csak lelki jellegű, hanem észszerű válasz azokra a küzdelmekre, amelyek folyamatosan zajlanak a globális, reflexív pénzügyi és információs hálózatokban.

Nem csoda, hogy mindannyian a különleges egyéniségünket hangsúlyozzuk: a munkánk függ tőle.

A kommunikatív kapitalizmus társadalmi mezejét a verseny, a viszály és az egyenlőtlenség jellemzi. Ez nem egy olyan küzdőtér, amit leírhatnánk a racionális vita nyilvánossága és a demokratikus döntéshozatal fogalmaival.

Olyan küzdőtér ez, melyben a számok többet jelentenek a tartalomnál, ahol a „mennyi?” a „hogyan?” helyére lép, és ahol a korreláció kiszorítja az ok-okozati összefüggést.

A hálózati kommunikáció nem számolja fel a hierarchiát, ahogy korábban hittük, hanem elmélyíti azt, ahogy a saját választásainkat magunk ellen fordítja.

A big data zsákmányul ejtése tehát nem az egyéni identitásunk feletti kontrollra vonatkozik. Inkább egyfajta időbeliségtől és egyfajta együttléttől vagyunk megfosztva. Ezeket kisajátították és tőlünk idegen célok használatba állították. Kétfajta időbeliségtől lettünk megfosztva: a pillanatnyitól és a jövőbelitől. Azért veszítjük el a pillanatnyit, mert minden tárolható nyomot hagy maga után.

A térben mozogva a mobiltelefon adatokat hoz létre. Adatok létrehozásával jár az is , ha megérintünk egy képernyőt, vagy csak rá-nézünk. A pillanatnyiság helyett a maradandóság jellemzi ezt a rendszert.

A tévedések, hibák és hazugságok ebben az időben együtt élnek a helyesbítéseikkel. A tanulóképesség és a megcáfolhatóság a jelentések jellemzői helyett a rendszerek, algoritmusok tulajdonságaivá válnak.

Az adatelemzés elsődlegesen előrejelző jellege miatt elveszítjük a jövőbeliség egy dimenzióját: a minták keresése a jövendőmondás és jövendőbefolyásolás érdekében történik, akkor is, ha a jövő csak néhány ezredmásodpercnyire van, ahogy ez a magas frekvenciájú kereskedés14 esetében történik.

Az adatelemzés a meglepetést próbálja kiiktatni, annak a lehetőségét, hogy valami a jövőbeliségtől elválaszthatatlanul megtörténhessen.

Ezen időbeliségek eltulajdonítása példázza és fel is erősíti a szimbolikus hatékonyság hanyatlását. Az eltárolt pillanatok kontextusa eltűnik, megannyi pillanatot igény szerint állítanak össze újra.

Hasonlóképpen a jövőbeliség elválik a lehetőségek narratíváitól: a tervek, amiket készíthetünk és a víziók, melyeket követhetünk, előrejelzések sokaságává alakul át, melyek a kormány és a pénzügyi szektor számára lesznek csak elérhetők, számunkra nem.

Az adatkisajátítás megváltoztatja az együtt töltött idő jellegét azáltal, hogy ez az idő elérhetővé válik mások kereskedelmi haszna számára.

A társas hajlamot – és nem csak a személyközit, de az ember állatokkal, környezettel és tárgyakkal való kapcsolatát is – bekerítették, a múltbéli mintázatokért elemzik, a jövőbeliekért pedig megtartják egy kis versenyelőny kisajtolása érdekében. A kommunikációt, a kultúrát és a gondoskodást megszerzik és felcímkézik.

Semmit sem tudunk csinálni, ami ne állna máris készen a tőke számára.

És ez nem egyéni, hanem kollektív szinten értendő, kollektív hatalmunkat gyakorolják megsokszorozott, folyékony, közvetett és bizonytalan módokon a közösen létrehozott kapcsolataink felett.

Carolyn Nguyen megjegyzik, hogy „minél nagyobb szerepet játszik az adat a világgazdaságban, annál kisebb lesz az egyének túlnyomó többségének az értéke”.

Valójában „ez azt is jelentheti, hogy egy adatvezérelt gazdaság szerződéses gazdasággá válhat”

Jodi DeanKOMMUNIKATÍV KAPITALIZMUS