Van még rajtam kívül olyasvalaki, aki orvosi egyetemen tanult, aztán úgy döntött, otthagyja az egyetemet és másik szakra megy át, vagy akar átmenni?

Körülöttem voltak páran akik abbahagyták főleg másod- és harmadévben.

Én eleve relatíve későn - 23 évesen kezdtem az egyetemet, teljesen más mentális gondolkodással/hozzáállásal mint nagyon sokan. Voltak nehéz időszakok, de egyszer sem fordult meg, még gondolati szinten sem, hogy feladjam. Dolgoztam kórházban, természetesen a tápláléklánc legalján, segéd-segéd-segédápolóként, tudtam milyen állapotban van az EÜ - már mikor elsősként beléptem az ajtón. Sok medikustársam meg az első gyakorlatokon pislogott, mint hal a szatyorban, hogy hát... izé... "ez nem olyan mint a grészklénikában, szar az egész".

Vizsgán engem is aláztak már szarrá(üvöltve), és béllyegeztek "szar-orvos lesz magából"-nak negyedévesként, mert nem tudtam biokémiai vegyület konst.képletét. Ez konkrétan elhangzott tudományos doktori fokozattal rendelkező prof-tól klinukumban, úgy, hogy a beteg ott feküdt mellettem. Ezeket tudni kell kezelni. S ezek még csak a jéghegy csúcsai.

Nem ítélem el azt aki így tesz, hisz 18-19-20 évesen máshogy gondolkodik az ember a világról/egyetemről/szakról. Váltani sosem gáz!!

Szia!

Én is otthagytam az orvosit. Többféle okom volt rá, egyrészt anyagilag nem tudtam már finanszírozni (kisebb testvéreim vannak, akik még nem dolgoznak, apám meg lelépett és nem fizet, így édesanyám próbált meg segíteni). Mivel gimiben jó eredményeim voltak diákmunka mellett, azt hittem az orvosin is így lesz, hát nagy pofára esés volt. Próbáltam segédápolóként dolgozni meg tanulni egyszerre, de teljesen ki voltam zsigerelve, volt, hogy reggel 6-ig tartó műszak után hazamentem lefürödni és 8-ra vissza az egyetemre, a 14-kor kezdődő gyakorlaton meg már alig tudtam nyitva tartani a szememet. Vizsgaidőszakról ne is beszéljünk. Így nem lett meg két tárgyam, felvettem őket másodszorra (persze megint munka mellett, mert a nevetséges mennyiségű szoc. ösztöndíj meg tanulmányi semmire sem elég), akkor sem sikerült és akkor döntöttem úgy, hogy ennek így már nincs értelme. Másrészt megmondom őszintén, amit a kórházban láttam, hogy az orvosok dolga az sem tetszett annyira. Rengeteg papírmunka, futószalag, két szót sem beszélnek a beteggel, tájékoztatás nuku, csak laboreredményeket nézegetnek, vagdosnak, szurkodnak, különféle nyílásokba ezt-azt dugnak... Én szeretem elmagyarázni a betegeknek, hogy mi történik velük (még akkor is, ha csak ilyen-olyan injekciót viszek, mindig elmondom mi ez és mire való) és úgy láttam, hogy az itthoni rendszer ezt nem teszi lehetővé az orvosok számára, nincs rá idő, nincs rá mód meg amúgy sem szokás, és ha valaki eltér a szokástól arra ráncolják a szemöldöküket. Másrészt az egyetemen sem találtam a helyemet, az ott töltött két és fél év alatt egy darab olyan embert nem találtam, akivel hasonló gondolkodásmódunk és érdeklődési körünk lenne, pedig próbálkoztam. Nem értettük meg egymást, nem ugyanolyan problémáink voltak, ezért aztán egy darab csoporttársammal sem tartom a kapcsolatot.

Mikor eldöntöttem, hogy otthagyom az egyetemet, hihetetlenül megkönnyebbültem. Olyan volt, mintha mázsás súlytól szabadulnék meg, visszakaptam a régi önmagam, van szabadidőm, elolvashatok egy könyvet szórakozásból bűntudat nélkül, ha úgy van akkor elmegyek este/hétvége valahova és nincs a bűntudat, hogy "ajj, tanulnom kellene épp most ebben a pillanatban is", veszek magamnak ezt-azt ami a fizetésemből telik és nem a megélhetésre kell költenem az egészet. Levelezős szülésznői képzésre jelentkeztem át egyébként, mellette dolgozok (szóval anyagiak is megoldva). Nem leányálom persze ez így sem, nehéz a munka+tanulás egyszerre, de nem megoldhatatlan.

Írta itt előttem valaki, hogy nem azonos esélyekkel indulunk, csak egyetérteni tudok. Nem véletlenül vannak "orvosdinasztiák", egy átlagos családnak azért elég nagy megterhelés, ha idejár a gyerek. De összességében én örülök, hogy váltottam és egy percre sem bántam meg. Pedig látom azért néha, hogy milyen "alkalmas", "talpraesett" embereknek sikerült elvégezni... :D :D

Én még csak 12.es voltam, apám anyám fogorvosok, nagyfater sebész, számukra egyértelmű volt, hogy orvosira megyek, és fel is vettek, aztán az utolsó pillanatban asztalos lettem...

Soha nem bántam meg.

35/f