Ki tudna ballagó 8. -osok búcsúbeszédének megírásához jó ötleteket adni?

Kedves Tanáraink, Diáktársaink és Vendégeink!

Elérkezett az a pillanat, mikor ünnepélyesen búcsút veszünk iskolánkól. Négy küzdelmes, de egyszersmind boldog év áll mögöttünk.

Négy olyan év, amit - és azt hiszem ezt bátran mondhatom - soha nem fogunk elfelejteni. Személy szerint nekem, mielőtt betettem a lábam az iskolába szüleim azt mondták, hogy a középiskolás éveim felejthetetlenek lesznek és lám, mint oly sokszor ezelőtt, ebben is igazuk lett.

Összekötnek minket az együtt átélt szép és kevésbé szép, de néha tanulságos emlékek a kirándulások, az ünnepélyek, minden közös program amely egy-egy önfeledt, boldog órával ajándékoztak meg minket.

Négy éven keresztül a szeptemberi becsöngőtől a júniusi utolsó csengetésig időnk jelentős részében együtt voltunk és minden órai történés, vagy éppen szünetbéli hülyéskedés, vagy poénkodás, balhézás mind-mind összeköt bennünket. És bár gondolom sokak szerint ez közhely, és minden iskolában elő lehetne adni, azt hiszem Ti akik együtt éltétek át velem ezeket az élményeket, Ti valahol mind egyetértetek velem, mikor azt mondom, hogy most pedig nagy súly nehezedik ránk.

El kell válnunk! Biztos vagyok abban, hogy az, hogy elhagyjuk az iskolát vegyes érzelmeket vált ki belőletek, de abban is, hogy valahol belül mindenkiben van egy könnycsepp, mert véget ér valami.

Ezután mindenki új munkahelyre, új iskolába kerül, új életet kezd, de az emlékeink örökre megmaradnak bennünk. A búcsú a legfájdalmasabb főleg, ha valaki úgy szerette ezt a helyet, mint mondjuk én és azt gondolom sokan közületek - nagy negyedikes végzős diákok közül - sokan vagytok most így ezzel.

El kell hagynunk most tanárainkat, akik fáradhatatlanul, áldozatos munkával és nagy odaadással próbálták belénk plántálni a tudást. Gyarapítani próbálták szellemi, illetve testi adottságainkat, ezért mi mindannyian örökre hálásak maradunk, még ha ezt nem is hoztuk kedves tanáraink tudtára. És ígérjük, hogy bárhová is sodorjon bennünket az élet úgy fogunk cselekedni, ahogy itt e falak között megtanultuk, mindig mindenkor helyt fogunk állni.

Furcsa érzés lesz most, hogy a nyári szünet után nem térünk vissza a jól megszokott környezetbe, mint eddig minden szeptemberben.

Nem leszünk többé azok a kis középiskolás diákok akik eddig voltunk. Elkezdődik számunkra is az élet munkás hétköznap része és csak reméljük, hogy mások leszünk, mint a tömeg.

Most, hogy ez a tartós kapcsolat megszakad a viszontlátás reményében hagyjuk itt az osztályfőnökünket aki 4 év során minden szeretetével nevelt, tanított és soha nem adta fel a "harcot".

Nem maradhatnak ki a sorból szüleink sem, akiknek ezúton szintén köszönetet szeretnénk mondani, mert lehetőséget nyújtottak, támogattak, bíztattak, tanulásra serkentettek minket és az ő segítségükkel jutottunk el idáig.

Végső búcsúm pedig diáktársaimhoz szól, s ahhoz a kis osztályközösséghez amelyhez ezer meg ezer szál köti a szívem. Nagyon fáj a búcsúzás, hiszen úgy megszerettük és megismertük egymást, mintha testvérek lennénk. Hosszú évek óta nézem végig a ballagásokat itt az iskolában és soha nem értettem, miért sír egy-egy ember vagy éppen sok mindenki és miért olyan fájó a búcsúzás. Most ahogy itt állok és olvasom ezt a kis beszédet összeszorul a szívem, és már értem, már értem a könnyeket és a búcsú fájdalmát.

S most a régi dallal köszönök el mindenkitől, további jó munkát az itt maradó diáktársaknak és jó tanulást kívánva:

"Tanáraink és társaink a szívünk nem feled,

Te kedves osztály víg tanyánk immár Isten veled, immár Isten veled."

Hogy miért lesz nektek jó?

A kötelék köztetek és a barátaitok, a tanáraitok, a hétköznapjaitok eddigi helyszíne között mindörökre szétrobban. Nem azt mondom, hogy soha többé nem fogjátok látni a kisképző szinte hetente vakolt falait, vagy nem lesztek soha többé része a lépcső fokait csiszoló folyamnak, de abban megegyezhetünk, hogy a hétfőtöknek, keddeteknek, szerdátoknak, csütörtökötöknek és pénteketeknek egy új iskola vagy munkahely fog ezentúl otthont adni.

Egy fél percig kivételes embernek is érezhetitek magatokat. Tovább nem.

Egy olyan embernek, aki kikerül abból a közegből, amibe mostanra már kellemesen belekocsonyásodott. Aki a rá kirótt, vagy általa felvett szereppel az eltelt 1823 napban már jobban azonosult, mint edimörfi a beverlihilszi zsaruval, viszont most egy új castingra kerül sor. Új emberek lesznek mostantól a sorsotokat közrefogó satupofák, akik mit sem tudnak arról, hogy eddig hogyan viselkedtetek. Nem kényszerítenek rá titeket az eddigi jellemetek által kijelölt útra, bármilyen új személyiséget felvehettek, csak és kizárólag rajtatok múlik.

Egy napig, egy hétig teljesen szabadak vagytok, bárhogyan dönthettek, senki sem fog titeket kérdőre vonni.

Egy hónap múlva viszont már az új életetek is tömlöcbe toloncol titeket, újra rátok csapódik a társaitok által megismert formátok cellájának ajtaja. Ekkorra észreveszitek azt is, hogy ugyanoda jutottatok, ahol ebben a pillanatban vagytok, egy kört írtatok le. Meg volt a lehetőségetek, hogy akármilyen ember bőrébe belebújjatok, mégsem öltöttetek idegen hámréteget, talán a kilökődéstől rettegve, de végülis maradtatok hazai pályán.

Pazarolhatjátok arra az energiátokat, hogy ezt a végkifejletet kielégítőnek láthassátok, de nem igazán éri meg. A célotok az kell, hogy legyen, hogy újjászülessetek és egy új, teljesen más emberként kezdjetek az új közösséggel kompatibilissá konvertálódni. Mert minden ember több annál, hogy kialakult személyiségének marionettje vissza tudja azt adni. Ezért érdemes váltogatni az ujjbábokat és kihasználni a két felvonás közti szünetet. Persze Henriknek még túl puhák vagytok, hogy színvonalas műsort adjatok, de a gyerekek úgyis minden viccen vihognak.