Utálom a jogot, de mégis ezt kell tanulnom mert anyum nem enged máshova. Mit tegyek, hogy 'megszeressem' és ne gyűlöljem majd 1O év múlva magamat a munkámmal együtt?

Mikor olvastam amit írtál, teljesen lefagytam...

Mert így teljesen olyan,mintha csak én írtam volna. Ugyanilyen vagyok, hasonló gondolatokkal. Szintén nem vagyok képes hazudni, meg hasonló, azzal a különbséggel, hogy még csak első éves vagyok, és a pszichológia lett volna az álmom.

A durva az, hogy szintén voltam anorexiás, de még inkább bulimiás és depressziós, bár nem mostanában. 13 éves koromtól 18 éves koromig, most vagyok 20, és pont a stressz miatt, meg az állandó nyomás miatt ami rajtam van azért küzdök sokszor, nehogy visszaessek. (amúgy nem buktam még, csak egyszer már belekezdtem egy másik szakba ami szintén nem volt jó).

Az egyik válaszoló vagyok ismét, aki szintén jogot tanul. (Igen, nem adtam fel.:) Nos, kezdenek rendbe jönni a dolgok (lekopogom) harmadéves vagyok jelenleg, mostanra kezdem ,,megszeretni", és elfogadni, hogy igen, én jogász leszek, és kezdek megbarátkozni a dologgal. Hosszas gondolkodások után rájöttem, hogy igenis van benne olyan dolog amiben megtalálhatom önmagam, és amikért érdemes küzdenem, nekem mégis ez az utam úgy látszik, és még ha döcögős is, a sok-sok eddig befektetett energia, a sikerek, amik már mögöttem vannak abszolút megérik, hogy folytassam. Sajnos azonban meg volt már az első csúszásom is (ott tartok, hogy valószínűleg egy év csúszással fogom befejezni, ha addig minden jól megy), ami sokáig a padlóra tett, de sikerült talpra állnom, és ez még meg is erősített, és mostanra odáig jutottam, hogy szépen jönnek az eredmények, és teljesítem az elmaradt tantárgyaimat, nem is akárhogyan. (Ezt nem dicsekvésnek szánom, csak nagyon boldog vagyok emiatt) Az első két évben nem találtam a helyem, és sokat szenvedtem. Nem mondom, hogy most könnyű, és nagyon sok energiámba kerül, hogy sikerüljenek a dolgok, de már nem látom reménytelennek, és egy kis önbizalomra is sikerült szert tennem. (Ami azért még mindig nem egetrengető mértékű) Rá kellett arra jönnöm, hogy nem feltétlenül kell ahhoz hazugnak, aljasnak és nagyképűnek lenni, hogy valaki ezt tudja csinálni, és, hogy ezen a pályán el tudjon helyezkedni. Jó, nyilván nem sztárügyvéd lesz a magamfajtából, de nem is az a cél. kellenek bizonyos területekre a hozzám hasonlóak is. Még mindig a gyermekvédelem és az orvosi jog ami érdekel, a nyáron megyek is valószínűleg szakmai gyakorlatra gyámhivatalba. A családban meg több orvos is van, így az orvosi jog része sem reménytelen a dolognak. Aztán úgy érzem, hogy a pszichológiát egyszer még mindenképpen el szeretném végezni levelezőn, vagy esetleg a gyógypedagógiát, ezek nem zárják ki egymást. Kicsit meg van még a bizonytalanságom a jövőmet nézve, de azt hiszem jó úton haladok. Az is sokat segített, hogy azóta elég sok (jogász) emberrel találkoztam az egyetem körei belül, főleg itt most a tanáraimról, professzorokról beszélek, és jött a felismerés: ők is emberek. Szóval nem csak az árnyoldalait látom már ennek a szakmának, mert sikerült meglátnom, hogy ugyanolyan emberek ők is, vannak köztük családanyák/apák, akik ugyanúgy főznek, háztartást vezetnek, és nem mindegyik olyan, hogy saját sofőrje, meg házvezetőnője van, és aranyból van a kerítés is, közbe meg egy gazember, aki ott téveszti meg az embereket ahol tudja. Nyilván van ilyen is, és ilyennel is sikerült találkoznom a két év folyamán bőven, de ez csak még inkább megerősített abban, hogy én ilyen nem akarok lenni. A csoporttársaknál is ezt látom, hogy van mindenféle, van aki tényleg csak a pénzért akarja csinálni, de vannak nagyon normális, szerény hallgatótársaim is. Azóta már sikerült néhánnyal közelebbről is megismerkednem. Nem azt mondom, hogy valami hű de nagy társsági életem lett, de nem vagyok totál egyedül. Különben sem voltam sosem az a nagy extrovertált típus, aki minél nagyobb társaságban szeret lenni, és folyton csak a bulizás.

Nos, így haladok mostanában.:)