SÜRGŐS! Ki írna nekem ballagási beszédet?

Kedves tanáraink, diáktársaink és kedves vendégeink!

Nyolc évvel ezelőtt amikor először jöttünk az évnyitóra még nem gondoltam, hogy ilyen hamar elrepül ez a nyolc év.

Micsoda szorongással, félelemmel indultunk. A tanító néni szava, amely törvény volt messze hangzóan sokáig kísért bennünket. Ez a hatás persze az évek során veszített erejéből, különösen most a kamaszkorba érve.

Ezért kell köszönetet mondanom a magam és társaim nevében a tanárainknak, a szüleinknek ezért a sok türelemért és segítő fáradozásért, amit értünk tettek.

Nem csak a tanórákon, hanem az együtt átizgult versenyeken, és a pályaválasztás időszakában.

Hiszen ők biztosan tudták, hogy minden szájrándítás és tiszteletlenség idővel megváltozik és a sok szép amiről beszéltek nekünk egyszer a tulajdonságaink közé fog tartozni. Arra kérem őket, hogy maradjanak meg emlékezetükben a szép órák, a közös kirándulások, és ne a csínytevéseinkre emlékezzenek!

Szinte hihetetlen, hogy ma szólt utoljára a csengő szó nekünk. Hogy az új tanévet már egy másik épületben más gyerekek közt az ismeretlenben kezdjük. Eddig talán bele sem gondoltunk, hogy ez mit jelent. Hiszen a gyermek kor a maga gondtalan boldogságával elhagytuk.

Emlék lesz egy-egy helyes fiú/lány valamelyik osztályból, aki egy pillanatra összezavarta az egész világot és oly könnyen feledtette kötelességünket a tanulást.

Búcsúzunk iskolatársainktól, elsősorban tőletek hetedikesek. Ti, most amikor átveszitek iskolánk zászlóját, bizonyára arra gondoltok, hogy végre milyen jó hiszen ti lesztek a nagyok. A nagyok, akikre mindenki felnéz és higgyétek el gyorsan elrepül. Reméljük jó példa voltunk számotokra és az együtt töltött élményeket nem felejtitek el.

Utoljára szüleinkhez szólok. Hogy nekik mennyi mindenért tartozunk köszönettel azt felsorolni lehetetlenség. Igyekszünk szorgalmunkkal és a becsületes életünkkel meghálálni mindazt, amit értünk tettek és tesznek ezután is. Ezt megígérjük.

Mi pedig indulunk megkeresni azt az utat amelyet választottunk!!!

Nehéz szívvel állok itt most önök előtt, hiszen arról kell beszélnem, ami véget ért, ami elmúlt, s a végzős osztály nevében méltóképpen búcsúznom a csurgói református gimnáziumtól, ami 8-6 illetve 4 évig adott otthont tanulmányainknak.

Nehéz most a szavakkal játszani, olyat mondani, amit kell, ami szép, s valami olyat, ami örökre megmarad bennünk.

Az emlékek mindenképpen; a barátságok, az osztálykirándulások, a Csokonai napok, a külföldi utazások, a karácsonyestek, az áhítatok, az év végi vizsgák lelki-fizikai-érzelmi megterhelései, a néhai dolgozatelhalasztások vagy éppen a témazáró dolgozatok idegtépő percei. Ezek mind-mind olyan pillanatok, amiket sosem felejtünk majd el.

Rendkívül sokszínű osztály voltunk, akik ha nem is mindig a legnagyobb lelkesedéssel, de kaphatóak voltak minden iskolai programra. Ha kellett énekeltünk, rajzoltunk, de vannak sportolók is: kézilabdások, kosárlabdások és focisták is közöttünk. Szívesen gondolunk vissza a zenekaros élményekre, a fakultációkra, az RKTDK-kra, a Dióhéj szerkesztőséges délutánokra, valamint az előző tanévben az általunk szervezett rendkívül jó hangulatú gólyaavatóra.

Nem, nem voltunk tökéletes közösség, ha kellett vitatkoztunk, veszekedtünk, de ezek mind-mind csak ideig-óráig tartottak, s múló hóbortjaink, szeszélyeink tengerében idővel elapadtak.

Tavaly novemberben, a szalagavatón mi, e 23 gyermekfelnőtt, felnőttgyermek bécsi keringőnkkel betáncoltuk magunkat az „igazi” végzősök sorába, s attól a naptól kezdve egyre csak peregtek a napok, amire az általunk büszkén viselt szatén szalag emlékeztetett minket szüntelen. Februárban továbbtanulni jelentkeztünk, majd óriásléptekkel, szinte egy szempillantás alatt érkezett meg az április, a tablónk, szerdán szerenádozni mentünk, csütörtökön a ballagási főpróbán vettünk részt, tegnap az utolsó „rendes”, középiskolás napunkat töltöttük el, ma pedig itt vagyunk, útra készen, hogy nekivágjunk hatalmas álmainkkal és vágyainkkal a világnak, s belépőt kérünk a nagybetűs ÉLET-be.

Most, ha visszatekintünk az útra, amit együtt tettünk meg, akkor már látjuk, hogy mennyi mindent tanultunk az elmúlt évek során... Sok mindent megharcoltunk, átéltünk, talán olyan dolgokat is, amire nem számítottunk egyáltalán. Úgy lettünk barátok, hogy észre sem vettük, s egy olyan közeggé váltunk, ahova jó volt reggelekorán megérkezni, s mindig volt kihez szólni. Nagyratörő gondolatokkal, csupa-csupa gyermeki őszinteséggel és naivitással csodálkoztunk rá a világra, s szárnyainkat próbálgatván, bontogatván értünk egyre felelősebbé, egyre megfontoltabbá egymás szeme előtt. Mindannyiunk emlékezetében örökre ott fognak maradni a csurgói református gimnáziumban töltött évek, s az osztályunkkal kapcsolatos emlékek.

Szeretnék köszönetet mondani az osztály nevében tanárainknak, akik áldozatos munkájukkal és fáradozásukkal értünk dolgoztak, még ha ezt nem is mindig így éreztük, s mindvégig segítettek, mellettünk álltak, ha megtorpantunk vagy elakadtunk a tanulás vagy az élet útvesztőjében. Külön köszönettel tartozunk osztályfőnökünknek, Péter Emőkének, aki mindig szakított ránk időt, ha hozzá fordultunk gondjainkkal, örömeinkkel, valamint pótosztályfőnökünknek, Bicsáki Eszter tanárnőnek, akire szintén mindig számíthattunk

persze a neveket változtasd meg

Különleges érzés, hogy most utoljára állunk így itt együtt az oly jól ismert udvaron. Hiszen legelső emlékeink az iskolában éppen itt kezdődtek el, 8 éve. Ezt a számot még kimondani is sok. Hiszen gondoljunk csak bele: 2002 szeptemberében nem voltunk többek néhány megszeppent 10-11 évesnél, akik az igazgatónő idegenül csengő beszédét hallgatva félve várták, mi történik majd velük. Ettől a pillanattól kezdve máig csaknem 1440 napot töltöttünk el az iskola falai között. Sokat változtunk, alakultunk. Voltak akik nem bírták az iramot – vagy túl sok volt az energiájuk? Viccesen csengő nevek ezek mindannyiunk számára: Ákos, Soma, Rebeka, Kőműves Peti, Leó, Adrián, Zsombor… Akik viszont megmaradtak… 28 fő, 9 fiú és 19 lány, 4,3-es tanulmányi átlaggal, közös emlékekkel, de mégis különböző álmokkal, amik a szélrózsa minden irányába szórnak mostantól szét minket.

Ötödikben még égő volt a házi másolás és megvetettük azt, aki ilyesmit művelt a szünetben. És hogy 11.-ben a művtöri órák mivel teltek - a figyelésen kívül - az inkább legyen a mi titkunk.

Vajon hányszor hallottuk a következő mondatokat, tanáraink szájából: „Ez egy intézmény!” „Kisfiam, ide nem melegedni jöttél!” „A csöngő a tanárnak szól…”

Megszámlálhatatlanul sokszor…

Sok tudást kaptunk tanárainktól, melyet mi több-kevesebb sikerrel próbáltunk megjegyezni vagy éppen be sem engedni a fülünkön. Hogy melyik sikerült jobban, azt ki-ki döntse el maga, vagy pillantson bele a DiNába. Gondolkozzunk csak el egy kicsit, hogy vajon hány óránk volt egy-egy tantárgyat elsajátítani? Mennyi időt töltöttünk együtt osztálytársainkkal, akiket az érettségi után talán látni sem fogunk többé? Ha számításaink helyesek, magyarórán 56 700 percet, matekon 45 360 percet töltöttünk. És ebben nincs benne a sok otthoni háziírás…

Elevenítsünk fel néhány emléket, melyek nélkül az osztály, az iskola élete silányabb lett volna.

L: Valószínűleg mindenki hiányolni fog minket,...

F: mert mi voltunk az egyetlen olyan osztály, akik egy rendes focicsapatot sem tudtak kiállítani.

L: De legalább sok helyes fiút kellett felkérni a szalagavatóra.

F: Csak mi voltunk képesek elérni, hogy minden női tesitanárunk terhes lett.

L: Hiányolni fognak, mert mi mindig sokat humorizáltunk.

F: Kristóf mint Lagzi Lajcsi…

L: Andi mint Britney Spears…

F: Sanyi, mint country énekes…

L: Marci inkább csak lánynak öltözött be, ha tehette. Reméljük erről a furcsa szokásáról idővel lemond majd.

F: Úgy, ahogy Kriszti a késésről

L: Szinti a büfébe járásról

F: Bori a tömérdek sok édesség megevéséről

L: Azért a világ másik felének is szüksége van a csokira.

F: Mindig is szerettünk túrázni,

L : sok helyen megfordultunk és tökélyre fejlesztettük a Gyilkosozást.

F: Prága volt talán a legjobb osztálykirándulásunk,

L: sok szép nevezetességet láttunk,

F: sok szép nevezetes kocsmát.

L: Ráadásként Toma és Gábor még a helyi melegbárban is képviseltette magát.

F: De a tavalyi osztálykirándulás is jó volt, mert IMÁDUNK matekozni

L: és nagy örömünkre Zsuzsa néni kis is használta ezt a gyenge pontunkat.

F: Most hogy elmegyünk, eltűnik egy színes folt az iskolából,

L: egy bödön méz a szekrényünkből

F: Sunny a pihenőhelyéről

L: és a kerek antik hatású kávézóasztal az osztálytermünkből.

F: Pál Bori nem lehet már többé Miss IDB

L: Danikától sem kérdezzük már azt, hogy hány oldala van az n oldalú sokszögnek,

F: Inges tanár úr nem mondja már, hogy hiába próbálkozunk, tanít nálunk rosszabb osztályt is,

L: Vagy Herczeg Edit tanárnő azt, hogy civilizációs nyomokat nem talál nálunk.

F: Zsuzsa néni sem dobálhat már krétával és nem mondja azt Szunyinak, hogy Megöllek!

L: És Barabási Géza tanár úr nem hív ki többet senkit szigorított felelésre csak azért, hogy adhasson neki egy egyest.

F: Nem dobálunk ki többet az ablakon hajtogatott repülőgépeket, amik a tanári ablakban landolnak,

L: és nem megyünk be a könyvtárba tételeket másolni ipari mennyiségben.

F: Nélkülünk még az igazgató helyettesi iroda is üresebb lesz egy picit. (Egy picit?)

L: Homályba vesznek a régi dolgok, a dzsogabonító, a gatyázások,

F: A Hy Tommy! és és Hy Sallieri! mini előadások, az osztálydekorálások, a Consul Praetor játék...

L: Nem veszekszünk már azon, hogy a bowling sport-e.

F: Nem hallgatjuk, már Erzsi cimbalom darabjait

L: és Peti szamárindulóját.

F: Már csak az é betűs szóra koncentrálunk, amit nem nevezünk nevén.

Bár az itt töltött idő alatt számos incidens, apró-cseprő baki történt velünk, amit inkább nem teszünk ki az ablakba, mégis büszkék vagyunk az itt eltöltött 8 évre.

Büszkék vagyunk rá, hogy olvastuk latinul a kis herceget, tudjuk, hogy az alkohol savakkal aldehideket képez, hogy a zöld szemesostoros latin neve Euglena Viridis, hogy az ég a város miért metonímia, és mennyi faanyag kell egy 7 cm magas, 10 cm sugarú tömör gúla elkészítéséhez, ha tudjuk, hogy az anyag 5 százaléka veszteség. Büszkék vagyunk rá, hogy néhány évszámot jobban tudunk a saját születési dátumunknál. Szeretnénk megköszönni minden tanárnak a sok fáradozást, tudást, amit az életben hasznosítani tudunk – ha máshol nem, hát Vágó úr műsorában.

Büszkék vagyunk rá, hogy nekünk nem ártott, és minden sporttáborban szép számmal képviseltettük magunkat. Ezúton szeretnénk megköszönni a testnevelőknek a rengeteg élményt, amik igazi csapattá kovácsoltak minket és – természetesen – a jellemünket is edzették.

Büszkék vagyunk arra, hogy megértük a Szilágyi 125. évfordulóját és méltóak is voltunk hozzá: Több alkalommal nyertük meg az Erzsébet-napot, hatszor kaptunk arany fokozatot az osztálydekorációnkra, lelkesen vettünk részt színjátszóversenyeken és a karácsonyi koncerteken. Igyekeztünk segíteni az IDB munkáját (Miss IDB neve, a szívatókerék és a Tabánháború hagyománya talán utánunk is megmarad.) Közösségi munkánkat több mint 15 darab igazgatói és több mint 40 osztályfőnöki dicséret igazolja.

Büszkék vagyunk rá, hogy 8 éven át felemelt fővel fogyasztottuk a menzakosztot. Büszkék vagyunk az előrehozott érettségikre, a nyelvvizsgákra, az alagsori Bob Marley-rajzra, A barcelosi kakasra, az osztályra és minden egyes tagjára, arra, hogy szilágyisok voltunk.

Szokatlan volt ballagás napján délre érkezni. Nem nekünk kellett a kukákat vízzel megtölteni, hogy a növények szebben mutassanak majd. Elmúltak már azok az idők amikor a Vérmezőn Peti és Marci bokorról bokorra osont, mert a közterület fenntartók nem tolerálták az orgonabokrok megcsonkítását. Hiszen ezt a munkát ma más végzi helyettünk – ma nekünk borult virágba az iskola…

Mostanra kicsit összesűrűsödött az idő: tegnapelőtt még tanultunk, tegnap szupererővel szabadítottuk fel az iskolát a zsarnoki tanórák rémuralma alól, ma búcsúznunk kell, hétfőtől érettségizünk, aztán kilépünk a nagybetűs életbe, és szétszóródunk. Utoljára állunk itt, és már nem megszeppent 11 évesek vagyunk. Büszke végzősök vagyunk és köszönjük mindenkinek, tanároknak, barátoknak, szülőknek, hogy azzá lehettünk.

ahol L meg F van az osztály vicces élményeit idézd fel és helyettesítsd be

Tisztelt Tanáraink, Kedves Diáktársaink, Drága Szüleink, Vendégeink!

Egy éve még mi köszöntünk el az akkori nyolcadikosoktól, és el sem hittük, hogy eljön az a perc, amikor nekünk kell búcsút mondanunk. Néhány évvel ezelőtt még irigykedve néztük idősebb diáktársainkat a ballagásukon. S szinte hihetetlen, hogy ma szólt utoljára a csengőszó nekünk. Várva várt, mégis nehéz nap számunkra a mai. Várva várt, hiszen a mai nap rólunk szól: nekünk állnak sorfalat, a mi kezünkben gyűlik a virág, ma bennünket búcsúztatnak. Nehéz, mivel ezen a napon lezárul életünk egy szakasza. Nagyon vártuk, s csak az utolsó napokban éreztük át igazán, hogy mennyire biztonságban voltunk itt. Otthon voltunk. Ismertük tanáraink szokásait, iskolánk rendjét, tudtuk, kihez fordulhatunk segítségért, mit hol találhatunk, kiben bízhatunk.

Nyolc évvel ezelőtt, mint kis óvodásokból lett iskolások, nagy izgalommal léptük át az iskola kapuit. De tanítóink féltő szeretettel fogták kezünket, s segítségükkel elsajátíthattuk a betűvetés tudományát, az olvasás titkát és bevezettek a számok rejtelmeibe is.

Aztán nemsokára felsősök lettünk. Új tanárokkal, új környezettel, új osztálytársakkal ismerkedtünk meg. Tudásunk gyarapodott, mi növekedtünk: mások lettek a gondjaink, mások a céljaink. S az idő egyre csak múlt...

S most itt állunk. Ballagó nyolcadikosokként az együtt eltöltött hosszú évek emlékei kavarognak bennünk:a versenyek erőpróbái, a kirándulások vidám pillanatai, a játékok izgalmai. Mosolyogva emlékezünk vissza azokra a napokra, amikor ráébredtünk, hogy hamarosan el kell búcsúznunk egymástól. Akkor kimentünk az udvarra, leültünk a pavilonba és egymás szavába vágva meséltük az elmúlt évek eseményeit, élményeit. Szomorúan gondolunk arra, hogy többé már nem követünk el együtt diákcsínyeket, nem mesélünk mulatságos, tanulságos történeteket. Furcsa belegondolni, hogy szeptemberben már nem itt kezdjük az évet, nem várnak ismerős arcok. Nem beszéljük meg, hogy akkor jövőre veletek ugyanitt. Az elmúlt nyolc év emlék lesz. Egy emlék, amely lassan elhalványul, megkopik, de nem tűnik el, nem tűnhet el nyom nélkül.

Búcsúzunk Tanárainktól! Ők nem csak tanítottak, neveltek is minket. A tanító néni szava, amely törvény volt sokáig kísért bennünket. Igaz, ez az évek során veszített erejéből, különösen most a kamaszkorba érve. Ezért kell köszönetet mondanom a magam és diáktársaim nevében osztályfőnökünknek és a tanárainknak, ezért a sok türelemért és segítő fáradozásért, amit értünk tettek. Nem csak a tanórákon, hanem az együtt átizgult versenyeken, és a pályaválasztás időszakában. Elismerjük, hogy nem voltunk minta osztály. Az eszünkkel tudtuk, hogy ez a magatartás nem célravezető, de valahogy mégsem tudtunk parancsolni magunknak. A felnőttek szokták mondani, hogy az idő megszépíti az emlékeket. Bízunk benne, hogy ez velünk is így fog történni. Elfelejtik a bosszúságokat és csak a szép emlékek maradnak meg.

Kedves hetedikesek most hozzátok szólunk!

Köszönjük nektek, hogy a mai napra ünnepi díszbe öltöztettétek iskolánkat!

Ti most átveszitek helyünket, s bizonyára arra gondoltok, hogy végre milyen jó, hiszen ti lesztek a nagyok. Reméljük jó példa voltunk számotokra és az együtt töltött éveket nem felejtitek el.

Utoljára szüleinkhez szólok.

Hogy nekik mennyi mindenért tartozunk köszönettel azt felsorolni is lehetetlenség.

Köszönjük nekik mindazt, amit értünk tettek és tesznek ezután. Köszönjük, hogy a felvételi idején is hittek bennünk, lelket öntöttek belénk. Igyekszünk szorgalmunkkal és becsületes életünkkel mindezt meghálálni.

Eljött a búcsú ideje.

Búcsúzunk tanárainktól, az iskola dolgozóitól, iskolatársainktól, a tantermektől és a titkokkal teleírt iskolapadoktól.

Soha nem feledjük el, hogy az Orczy István Általános Iskola tanulói voltunk nyolc hosszú éven át.