Irodalomra novellát kellett írni. Nektek tetszik?

A témát mi választhattuk, azt mondták, engedjük el a fantáziánkat. Mit gondoltok a novellámról?

A hold fölött

Tisztán emlékszem arra a napra, amikor Ahanu és én kimentünk a Kyokura. Az út hosszú volt, mivel egy hágó vezetett át a hegyen, de Ahanu mindenképpen az ösvényen akart menni. Már késő délután volt, a nap vörösesre festette az ég alját, a bokrok levelei pedig, amik néha hozzáértek a karomhoz olyanok voltak a lemenő nap fényeiben, mint azok a rajzok, amiket apám rajzolt fel a barlang falára, amikor vadászni tanított.

- Ahanu, álljunk meg! – mondtam, és letérdeltem a földre. Alig éreztem a lábamat, és a levegőt nehezebben vettem. Kyoku volt a legmagasabb hegyünk, és én azelőtt még nem tettem meg ilyen hosszú utat gyalog.

- Kaya, kérlek, állj fel! – lépett elém a bátyám.

Magas volt, magasabb, mint a többi fiú a faluban, és sokkal erősebb is. Fekete haja valamivel a válla alatt ért, és a legszélén egy vörösre festett toll volt belekötve.

Mindenki azt mondta, hogy Ahanu az apánkra hasonlít. Én viszont sosem véltem fölfedezni semmilyen hasonlóságot közöttük. A bátyám senkire sem hasonlított, csakis magára. Apámnak is fekete szemei voltak és szabályos, elegáns vonású arca, de Ahanut szebbnek találtam nála. Igaz, régen volt már, amikor apa meghalt, talán háromszor is volt nyár azóta, de tisztán emlékeztem rá.

- Már nem kell sok, percek kérdése, és fölérünk.

Emlékeztem, pár napja elküldtek vízért, és én felnéztem a patak mellől a Kyokura. Olyan hatalmas volt, miközben a nyugati szél arrafelé fújt. Titokban már akkor éreztem valami furcsát, mintha a szél hozta volna. Lefeküdtem a földre, és csak néztem az eget. Ezernyi emlék öntött el egyszerre, képek és gondolatok olyan hirtelen és olyan erősen, hogy majdnem elaludtam tőlük. De nem mondtam el senkinek, mivel apám még arra tanított, hogy ha valamit nem tudsz érthetően elmondani, akkor bele se fogj, még csak meg se említsd!

Ahanu látszólag megunta, hogy nem mozdulok, ezért megragadta a karomat, és egy gyors mozdulattal talpra állított.

Még régen, talán egy évvel apám halála előtt a házunk tüze előtt térdeltem, és a nyilakat tisztogattam. Apám akkor ért haza, és szinte magán kívül kiabált. Borzalmasan felidegesítette Ahanu engedetlensége és makacssága, majd azt mondta, szerinte soha az életben nem fog megváltozni. A bátyám akkor még csak tizenhat éves volt, vagyis abban a korban járt, amikor minden fiú engedetlen és makacs. Azóta viszont rengeteget változtak a dolgok. Az apánk meghalt, az anyánkat pedig még akkor elveszítettük, amikor én alig lehettem egy éves. Ahanura ezzel hatalmas felelősség hárult. Még így is, hogy a törzsünkben nem sokat adtak a szeretetre és a gondoskodásra, valakinek tanítania kellett engem. A bátyám így egyszerre az anyám és az apám is lett, ezáltal én szinte rajongtam érte.

Kezdetben megrántotta a karomat, de éreztem, hogy a szorítása megenyhül, és azután már csak fogta a kezemet, mint amikor apám járni tanított. Csak ritkán mosolygott, de amikor most felém fordult, nagyon meleg volt a mosolya. Így továbbindultunk.

Az út onnantól kezdve nem tűnt hosszúnak, mivel Ahanu végig fogta a kezemet, és ez mintha erőt adott volna, hogy ne érezzem a lábaim elgémberedettségét a háromnapos gyaloglás után. De amikor láttam, hogy előttünk a csapás vége kissé fényesebb lesz a fenyőerdő magas fái között, Ahanu hirtelen megállított, és szabadon maradt kezével befogta a szememet.

- Mi az? – kérdeztem, és éreztem, hogy nagyon lassan újra elindulunk.

- Tudod, most egy titkot fogsz látni, olyat, amit még nem sokan előtted. Azt szeretném, ha felkészülnél rá.

Belülről éreztem, hogy átjár az izgatottság. Minden egyes lépéssel hevesebben vert a szívem egészen addig, amíg Ahanu erős kezén keresztül is éreztem, hogy kivilágosodik az ég, és megéreztem a nyílt szelet, amit végre nem akadályoztak meg a hatalmas, égbenyúló fenyőfák.

- Készen állsz? – kérdezte a bátyám, és éreztem, hogy ő is beleremeg az elé táruló látványba. Én kissé reszketve bólintottam, amikor ő levette a tenyerét a szemeimről, és egy lépést előre léptünk.

Azt hiszem, ha nem fogott volna, egy pillanaton belül eldőltem volna. Olyan képet, mint amit akkor láttam, még csak el sem tudtam képzelni azelőtt. De leginkább még sosem éreztem ahhoz foghatót.

A hegy pereme alatt az egész völgy ott volt, a távolban pedig ott húzódott az a gerinc is, aminek a hágóján érkeztek ide törzsünk első emberei. Láttam a napot, ahogy vörös fénnyel elárasztva az eget lebukik mögötte, és a felhőtlen kék ég színe lassan megváltozik, és sötétebb fények világítják meg.

Azelőtt nem is képzeltem volna soha, hogy ilyen gyönyörű helyen élek. A falunk apró házai és a középen lévő éjjel-nappal égő jeltűz apró pontoknak tűntek a végtelen, mélyzöld erdőségek közepén. Ott folyt középen a folyó is, aminek a vizén megcsillantak a nap sugarai, és láttam benne a partot szegélyező fenyőket és jegenyefákat, ahogy zöld lombjuk még dúsabbá válik a gyenge hullámok tükrén.

Lassan Ahanu felé néztem, aki ugyanúgy elmerült a tájban, mint én, de aztán felemelte a fejét, és a távolba nézett.

- Kaya! Tudod, hogy miért hoztalak fel téged ide?

- Nem. Hiszen az utóbbi három napban alig szóltál hozzám.

- Azért jöttünk fel, hogy elmeséljek neked egy régi történetet.

Ekkor mindketten térdre ereszkedtünk, hiszen a törzsünk szokásai szerint mesét csakis ülve lehetett hallgatni. A lábaimat behúztam a szoknyám alá, és újra a völgy felé néztem, amikor Ahanu mély hangja megtörte a csendet.

- Én is olyan idős lehettem, mint te most, amikor apa felhozott ide. Azt mondta, azért kell látnom azt a képet, ami most előttünk van, hogy megértsem a története lényegét. Azt mondják, ez egyike törzsünk legrégebbi legendáinak, de nem sokan ismerik. Érezd magad kitüntetettnek, hogy te megismerheted!

- Rendben van. – bólintottam.

- Amikor apa meghalt, azt mondta nekem, hogy van egy hely, ahol az ősi szellemek találkoznak. Az emberek nem tudják, hogy mégis hol, de az bizonyos, hogy nem a földi világban. Viszont hogyha fölnézel az égre, néha látod őket. Téli éjszakákon, amikor színes fények cikáznak az égen. Emlékszel még rá?

- Emlékszem. Aquene is mondta, hogy mindenki ott van, aki már távozott a földi életből.

- Ez azonban nem igaz. Abban a fényben a hegytetőkön nem az ősi szellemeket látjuk. Az egy üzent, hogy ők látnak minket.

- Ezt nem értem. – mondtam. – Ha nem a fényben van a lelkük, akkor mégis hol? És akkor mi a fény?

- Éppen ezt akarom neked elmesélni.

Elhelyezkedtem kényelmesen, és nem bírtam ki, hogy ne nézzek Ahanura. Láttam az arcán, hogy nagyon sok érzés és gondolat kavarog benne, és most értettem meg, hogy napokkal ezelőtt miért volt jó nem elmondanom az érzéseimet neki. Hiszen megértette, mint ahogy most én is megértettem őt.

- Régen, talán el sem tudjuk képzelni, valójában milyen régen élt egy ember a hegyek között. Övé volt a völgy, mégsem gondolt úgy erre, mint a többiek. Nem ölt állatot, hogy elverje az éhét, nem vágott fát, hogy legyen hol laknia, még csak halat sem fogott a folyóból. Úgy élt együtt mindennel, mintha testvérek lennének, ezért minden testvérnek tekintette őt is. Azonban ő is megöregedett, és nem tudta, mi történik, ha elhagyja a földi életet. Viszont utolsó napjaiban, amikor érezte, hogy nincs visszaút feljött ide, Kyokura, hogy még utoljára belássa a völgyet, ahol az egész életét leélte. Testét a földnek adta, a lelkét pedig az égnek, hiszen tudta, a lelkek az égben egyesülnek. Azonban az utolsó látványa azon az éjszakán a hold volt. Telihold, szemben pedig hallotta a farkasok üvöltését, ahogy üdvözlik az ég ajándékát. Akkor gondolt bele először, hogy mi fog történni a lelkével, ha az ég befogadja. Azon az éjszakán a farkasok hangja mintha más lett volna. Nem csak egyszerűen köszöntötték a holdat, hanem áldoztak is egyben. Reggel pedig az első napsugarak holtan találták a férfit itt, a Kyoku peremén. Éjszaka viszont egy kislány rátalált a testére, és amint ránézett az arcára, tudta, hogy a férfi a hold fölé emelkedett. Mivel aznap tűnt fel a fény először az égbolton. A lány tudta, hogy ez egy jel, mivel aznap esett le az év első hava is.

- Szóval a fény a tél jelzője? – kérdeztem, amire Ahanu mintha kicsit elmosolyodott volna.

- A tél jelzője is egyben, hiszen a tél azt jelenti, hogy valami elmúlt. De mindig tudja az ember, hogy a tél után jön a tavasz.

Ez volt az utolsó mondata, mert ekkor láttuk meg a hold kerek, fehér arcát az égen.

Újra úgy éreztem, hogy nem kell magyarázkodjak az érzéseimről a bátyámnak, hiszen úgyis ugyanazt éreztük. Főleg akkor, amikor hirtelen az orrom hegyére valami hideg, apró pötty esett. Ezt pedig több követte, ezért percek múlva fölemeltem a tekintetemet a sötét égre. A hófehér zápor egyre hevesebben hullott, a hold fehér fénye pedig ezüstszínűre színezett minden apró pelyhet.

Majd lassan az égre új színek költöztek: először csak halvány zöld, majd egyre több és egyre erősebb szín. A láttukra elmosolyodtam, de éreztem, hogy az arcomon néhány könnycsepp is lefolyik. Tudtam, hogy anya és apa lát minket, ahogy ott ülünk, és Ahanu szorosan magához ölel, hogy ne fázzak a vékony ruhámban.

Éreztem, hogy szeretettel néznek ránk onnan föntről, abból a messzi világból, ami között a határ vékonyabb, mint gondolnánk, és könnyebb is megérteni a jeleit.

Ott fent, a hold fölött.

12/l