Nagyon hosszú, de sok válaszra van szükségem, az életem múlik rajta. Mit tennétek a helyemben, mi lenne a helyes? Ha "FromOz" válaszolna, azt külön is megköszönném!

21 éves vagyok. A gimi alatt mindig jó tanuló voltam, 3 nyelvből szereztem nyelvvizsgát, kitűnőre érettségiztem.

Nem tudtam dönteni, merre tovább, ezért egy évet kihagytam és külföldre mentem, ahol megtanultam egy 4. idegen nyelvet, pénzt kerestem, világot láttam. Nagyon jó volt, de azért örültem a hazaköltözésnek, új kihívás, egyetem, új város stb. Sajnos az első év alatt rá kellett jönnöm, hogy ez a bölcsészkedés nem nekem való, hiába szeretek olvasni és falom a verseket, nem tudok a semmiről írni 20 oldalt, és értelmét sem látom. Ezért szakot váltottam.

Most gyógypedagógusnak tanulok, ami eléggé érdekel (külföldi 1 évem alatt jöttem rá, mennyire szeretem a gyerekeket, és hogy érdekel a pedagógia), de nem érzem jól magam itt.

Nincs sok pénzem, dolgoztam az első félévben, de most nem tudok, és ezután sem valószínű, mert annyi gyakorlatunk van, hogy egész nap a suliban vagyok, hétvégén meg alig érem utol magam a beadandókkal, projektmunkákkal. A szüleimet sem akarom lehúzni (nem is nagyon van mivel, 2 tesóm van..), így viszont nagyon szar az életem, koliban vagyok, amit utálok, nem tudok eljárni szórakozni, nem voltam gólyatáborban, gólyabálban a pénz miatt…egyszerűen lelkiismeretfurdalásom lenne ha a bulizásomra kérnék pénzt a szüleimtől, a diákhitel meg épp hogy elég a kolira, bérletre + kajára. ÖSztöndíj: a 4,4-es átlagomra 5000 Ft-ot kapok..

Így viszont nagyon egyedül vagyok, reggel felkelek, elmegyek suliba, nem szól hozzám senki (mindenkinek kialakult a saját baráti köre a gólyatáborban, egyszerűen annyira elzárkóznak, hogy én már nem is erőltetem..), hazamegyek, a szobatársaimmal épp hogy köszönünk egymásnak, velük sem jövök ki (ők már jóval idősebbek nálam, és évek óta együtt laknak ebben a szobában..én most kerültem ide). Egyszerűen senki nem kíváncsi rám, magányos vagyok, nem érzem jól magam, és egyre kevesebb motivációt érzek a suli folytatásához..

Néha úgy érzem az lenne a legjobb, ha visszamennék külföldre, de hát az sem egy életcél, mindenki diplomát vár tőlem, de úgy látszik leragadok egy érettséginél..huszonévesen még jó buli is lenne minden évben más országban au pairkedni, de nem akarok úgy járni hogy 30 évesen azon kapom magam hogy se képzettségem, se semmim..az egyetemből viszont van még 3,5 évem, és jelenleg nagyon-nagyon soknak tűnik..az utóbbi időben már be se járok, mert annyira befordultam, hogy egész nap fekszem az ágyban. :(

Ugyanakkor tudom hogy a szüleimnek én voltam mindig az, akivel dicsekedni lehet, másra se voltam jó, a testvéreim rosszabb tanulók voltak mindig is, ők már egy négyesért is mindent megkaptak, mert ritkaságnak számított, én meg hiába tettem le 3 nyelvből vizsgát, hiába érettségiztem kitűnőre, meg sem említették, mert nálam ez az alap. De dicsekedni jó vele, azt meg is teszik :( Ezért akarják ők annyira a diplomát hogy elmondhassák, van egy diplomás gyerekük, erre jó vagyok..sajnos én is sokat átvettem ebből a szemléletből (elit gimibe jártam, ott is folyton ezt szajkózták), és én is kényelmetlenül érezném magam, ha nem „futná” diplomára..de 3,5 év nagyon sok ilyen körülmények között, hisz nem motivál semmi, sem a társaság, sem az álomfizetés, hisz pedagógusnak készülök, a tanáraink folyton azt szajkózzák, hogy örüljünk ha lesz állásunk..

Mit tegyek? Éljek a mának, és húzzak vissza külföldre, aztán majd lesz valami? Vagy kövessem a biztonságra törekvő énemet, és szenvedjek tovább? Az tény, hogy a lelkemnek az előbbi megoldás segítene. Megoldaná a pénzügyi gondjaimat, levenné a suli okozta lelki terheket, távol kerülnék a családomtól, akik rengeteg energiámat leszívják és sok gondom van velük..már azon is gondolkozom, hogy kimegyek, és közben levelezőn szerzek valami könnyebb diplomát, ami lehet hogy nem érdekel de legalább lesz papírom..nem tudom mit tegyek, nincs olyan szakma a gyerekek tanításán kívül, ami igazán érdekelne.. :(