Balassi Bálint a magyar humanizmus vagy reformáció irodalmában alkotott nagyot?

itt van egy kis szemelvény ezek már nem az én szavaim,de elég jól kifejti miért is függ össze szorosan a 2 áramlat,és milyen viszonyban állnak.tehát abban igazad van,hogy nem mki humanista aki reformátor,de nagyon nehéz a kettőt élesen elválasztani.-az előző válaszoló.

A Reformáció részben szellemi örököse, részben partnere a humanizmusnak. A humanizmustól örökli az akkor legjelentősebb kommunikációs eszközt, a nyomdát, a könyvnyomtatás kézműipari színvonalát. Komoly indítást és módszertant nyer tőle a Reformáció a Biblia eredeti szövegeinek fordításához és magyarázásához. Tudományos igényt, folyamatos szellemi inspirációt, nemzetközi kulturális és kereskedelmi kapcsolatokat is örököl, hiszen a humanizmus elöl jár a fordítás, nyelvművelés, krónikaírás, tudományos és népies irodalom publikálásában. A humanista és a reformátori szemlélet szerencsés találkozása esetén megtermékenyítette egymást, nagyszerű műveket hozott létre. A legtöbb jeles reformátor humanista iskolából került ki. Mindezek mellett alapvető különbséget lehet tenni a kétféle mentalitás között.

A humanista tudós az emberi szellem művelésének az elkötelezettje: a kor kihívásaira szellemi teljesítményekkel válaszol. Ahhoz, hogy ebben a minőségében egyáltalán létezhessen, legalább nyugodt, békességes körülmények, kulturális eszköztár szükséges. Ez is egyik oka annak, hogy a humanista jól megfontolt, józan, emberi ítélettel idegenkedik a radikális változásoktól. Magyarországon pl. a mostoha körülmények szinte kizárják az általában békességes papi hivatalokban tevékenykedő humanisták működését. Az ő szemükkel nézve irracionális a XVI századi Magyarországon iskolázásról, nyomdászatról, népművelésről, nyelvművelő irodalom teremtéséről álmodni, művelődéstörténeti „aranykort” megérni, hiszen ennek ténylegesen hiányoznak a feltételei.

Ahol azonban a humanistának már nincs élettere, ott színre léphet a reformátor, aki a hit bátorságával lát neki a maga teljességében vállalt feladatának, s megpróbálja a lehetetlent. Nem menekül a nehézségek elől, hanem a nehezebbet választva, sorsközösségben marad a hazai lakossággal, a török hódoltság területein is. Ez a hűséges helytállás nem egyszer vezet máglyára, börtönbe, mártíromsághoz, de ez a hősiesség része a reformátorok keresztyénségének. A magyar reformátor – az adott helyzetétől függően – egyszerre gyülekezetalapító és szervező, lelkipásztor, vándorprédikátor, tudós és misszionárius, énekszerző és tanító, apologeta és fordító, lelkigondozó udvari pap és tanácsnok, nyomdász és szépíró – pillanatnyi szükség, avagy Isten akarata szerint. Mégis, ők az elsődleges eszközei annak, hogy kibontakozik a Reformáció, minden kulturális következményével, noha az „ügy” szolgálatát nem kötötték személyükhöz, nem kértek munkájukért világi elismerést, s általában névtelenek kívántak maradni az utókor előtt ( - megnehezítve ezzel a művelődéstörténet későbbi kutatóinak a munkáját.)