Hogyan oldhatnám föl az önbizalomhiányomat, a búskomorságomat az egyetemi előrehaladásom miatt?

Költségtérítős, levelezős képzésre járok, annak ellenére, hogy 42 ponttal többet értem el a felvételi ponthatárnál (440 pont helyett 442-t). Mivel volt korábban félbehagyott, illetve abszolvált képzésem, mire ezt a képzést elkezdtem, elfogytak az állami féléveim, ezért mentem költségtérítésesre.

Középsuliban nagy tanulásmániás voltam, négy emelt szintű érettségit is összehoztam (83, 86, 86 és 88%-ost), de az egyetemen, az első szakomon nem ment könnyen a helyem megtalálása.Elszállt a korábban oly erős motivációm és koncentrálási képességem. Nem, nem buliztam egyáltalán, inkább magamba zárkóztam, és csak "kerestem" az utamat, a hivatásomat, igyekezvén nem terhére lenni a szüleimnek. Jelenleg (31 évesen, a 3. szakomon levelezősként munka mellett tanulva már sínen vagyok, 9 élve önfenntartóként élek, és 2 éve már az egyetem mellett a tanult szakmában dolgozom. Viszont sajnos egy elbukott szigorlat miatt csak fél évvel később tudok majd abszolválni (idén januárban, illetve a záróvizsgát csak júniusban fogom letenni, mert a szakdolgozattal a munka és mellékállás mellett nem haladok elég gyorsan.

Tudom, sokan vannak így ezzel, de én iszonyatosan szégyenlem ezt. Eleve jó felvételi eredményekkel kerültem be, tehát nem mondható, hogy kontraszelektált lennék. Gyötör a bűntudat, a gyomorideg. Ha ez lenne az első egyetemi szakom, akkor még hagyján, de úgy érzem, hogy nekem már nem szabadott volna ilyet hibáznom.Már túl sok van a rovásomon. Így is megítélhet a társadalom, és lébecolónak, léhűtőnek tarthat (holott dolgozom, adót fizetek, fizettem saját kerestemből a költségtérítést is rendesen a 4 éves képzés során, most az utolsó túlfutó 9. félévben meg diákhitelt vettem fel.)Nyomaszt az is, hogy ha a középiskolás éveimet nézzük, akkor egy szorgalmas, szép reményű ifjút látunk, ha az utána következő évtizedet, akkor pedig egy rakás szerencsétlenséget, egy lúzert. A 4 emelt szintű érettségis, két nyelvvizsgás, elitgimnáziumos, rendszeresen sportoló, emellett könyvmoly érettségizőből egy egyetemről kibukott "dropout" lettem, aki nem szereti, ha a múltjáról kérdezik, és szégyenli magát, még akkor is, ha már sínen van az élete, és már vannak sikerei a tanulmányaiban? Most akkor melyik vagyok?

Elvileg még sok év áll előttem, és kemény munkával újra pozitívvá tehetem az énképemet, de annyira és oly sokszor rámtör a bűntudat. Elárasztanak a negatív gondolatok, hogy mennyi mindent rosszul csináltam, hogy lusta, teszetosza voltam. Ilyenkor próbálok a jóra koncentrálni: a kitartó tanulásra, amelyből bőven volt azért, a sok munkára, a főállás melletti mellékállásra, amelynek segítségével a felszínen tartottam magamat a nehéz időkben is...De úgy érzem, a társadalom elítél engem, és nem az "elitgimnáziumos", sikeres énem alapján, hanem az egyetemi lébecoló alapján, még ha meg is haladtam már azt.

Abban bízom, hogy júniusban, ha végzek, és már csak a munkára kell koncentrálnom (a tanulás egy darabig csak önképzés lesz), akkor fellélegzek, megszabadulok a bűntudattól, és a múltamat elfogadom, büszke ugyan nem leszek rá, de nem is tagadom. Aztán ha az embernek már gyerekei születnek, akkor ez az egész probléma úgyis eltávolodik.

Köszönöm, hogy végigolvastátok!

Tudom, erre nehéz bármit írni, de minden reakciót köszönök előre is!