Van olyan, aki bizonytalan és stresszes volt a vezetéstől eleinte?

másfél éve van jogsim. Az első fél évben a torkomban dobogott a szívem, izzadt a tenyerem. ha a párom mellettem ült, lecsesztem, ha elrontottam valamit. Pedig csak mellettem ült, még csak bele sem szólt. Aztán ahogy rutinom lett, úgy nyugodtam meg. Már nem stresszelek.

Nem is akartam, kötelező volt. Apám folyton megjegyezte, hogy szívesen fizetett volna 14 éves koromban egy AM-et, csak ne lennék ennyire béna 17 évesen. Évekig én voltam a család bármikor ugrasztható családi vezetője. Megtanított édesapám közlekedni, de közben volt azért olyan is, hogy az én kb. elefántkeménységű bőrömön is áthatolt a sok szidás és megfogadtam, hogy amint lejár az alkalmasságim, nem újítom meg. Azóta meg imádok vezetni, motorjogsit is letettem, motorozni még jobban imádok. És azt látom felnőttként, hogy amint gyereked van, szinte ki sem bírod az életet autó nélkül, nem árt, ha megcsináltad a jogsit, amikor még volt annyi szabadidőd, hogy jogsizz.

Fiatalon még éreztem ingert arra, hogy vezessek, meg is csináltam 18 évesen a jogsit, bár már ott kiderült, hogy rettentően stresszelek. Bénábbnak éreztem magam, mint valójában voltam. Aztán se apám, se nagyanyám nem igazán adták kölcsön az autójukat (ez a kettő volt összesen a családban), hogy vezessek, én meg elengedtem a témát röpke 15 évre. Aztán csak megutáltam az évek alatt a tömegközlekedést annyira, hogy újra úgy éreztem, ideje lenne már autóba ülni. Kerítettem egy oktatót, aki másfél hónap (kb heti 1 alkalom) gyakorlás után utamra bocsátott, hogy most már megy ez nekem egyedül is. Ezután következett fél évnyi tömény stressz, ami alatt végig azt éreztem, hogy ez nekem a büdös életben nem fog jobban menni, sosem fogok tudni nyugodtan vezetni. Pedig hát vezetni elvileg jó dolog, élvezetes, szórakoztató, legalábbis én így gondoltam, és nem igazán tudtam beletörődni, hogy nekem valahol elbukik a dolog. Aztán jött még fél év, amikor már kicsit oldódtam, de még nem sok reményt láttam arra, hogy én ezt valaha élvezni fogom. Aztán mégis megtört a jég, és az az össz egy év valahogy mégis hasznos volt. Visszagondolva, tök feleslegesen stresszeltem, mert nem vezettem rosszabbul, mint a nagy többség, sőt nagyon szépen látszott a fejlődés, ahogy beleszoktam a forgalomba, meg ahogy kiismertem az autóm. Ezek után eltelt még 1,5-2 év, és annyira rákaptam a dologra, hogy otthagytam az irodai munkámat és elmentem kajakiszállító futárnak, már csak azért is, hogy beinthessek a covid alatti maradj otthonnak. :D Azóta meg már van egy MX-5-öm is, hogy végre megtudjam miért is jó a hátsókerékhajtás. :D De tegyük hozzá, hogy a stresszelős hülyeségem talán soha nem fog teljesen elmúlni, mert ahányszor autót veszek, sosem én próbálom ki, és ha megoldható, haza sem én hozom, mert remeg kezem-lábam az új helyzet miatt. Pedig amúgy semmi nem indokolja ezt a hülyeséget. Bár igazából autóról autóra múlik egy ici-picit, szóval lehet kell még pár év és még pár autó, hogy már ne zavarjon az a kevéske stressz, ami marad. :D