Borderline/nárcisztikusok, valakinek van kedve ismerkedni?

Állítólag mind a kettő picit, de inkább border :/

Ha van kedve valakinek, nekem is írhattok

Én a saját történetemet tudom elmesélni itt, remélem, tudok némi választ adni azoknak, akik nem kellő alapossággal, vagy nem kellően mélyen ismerik a témát! Másfelől a felvilágosult pszichológia úgy kezeli a nárcizmust (zömmel férfiakat zömmel nőktől), mint vmi káros daganat, boszorkány, vámpír, amit ki kell írtani nyomban!

Én úgy hittem, hogy egy boldog kapcsolatban vagyok akkor, mert már egy évtizede tartott. Soha korábban nem merült fel bennem, h bármiféle "agybajom" lehetne. Azt a párommal mindketten tudtuk, hogy nem egy átlagos ember vagyok, mert olyan gondolataim és teljesítményeim voltak, amelyek már fiatalon kiemelt az átlagból. De ez akkor nem igazán számított, mert csak úgy néztek rám, mint a gyermek, aki szerencsés csillag alatt született.

Az utolsó egy évben azonban a párommal vmi megváltozott: úgy gondolom, kezdte magát már nem jól érezni velem -ennek még lesz jelentőség!

Szóval vmit éreztem rajta, hogy már nem néz fel rám úgy, mint korábban, már nem ugyanaz vagyok a szemében... Ez a helyzet egy megbeszélés után normalizálódott, de onnantól kezdve minden hónapban egyre közelebb kerültünk a kapcsolatunk végéhez. Ezt akkor borzalmasan teátrálisan éltem meg, hisztiztem, bőgtem, könyörögtem, gyűlölködtem és fenyegetőztem!

Egy ponton túl azonban éreztem, h ennek az egészenek vége...

A legmegdöbbentőbb nem is az volt, h már nem szeret, hanem, hogy már nem néz fel rám! Egész életében egy szuperhős voltam számára, de ott, akkor már nem úgy nézett rám. Talán ez volt a legfájdalmasabb dolog az életemben, amit megéltem.

És ahogy az idő telt, és a sebek egyre jobban összehúzódtak, úgy az idő múlásával egyre jobban foglalkoztam magammal, kezdtem önkritikát gyakorolni, és olvasni mindent, ami csak egy kicsit is segíthet a személyiségem fejlesztésében. És akkor kezdtem el foglalkozni a nárcizmussal is, és a hideg futkosott a hátamon, amikor felfedeztem az egyezéseket!

A kezdetektől nagyon lágyan és finoman manipuláltam őt, hogy olyanra formáljam, amit én szeretnék látni. Ez nem tudatos volt, így jött ki! És nem csak őt, a vha létezett összes barátommal ugyanezt tettem meg, így voltam mindig én a menő, és én a szuperhős a társaságban! :) Mind a mai napig olyan sármmal bírok, amivel könnyen be tudok beilleszkedni társaságokba, vagy új barátokat szerezni!

Amikor felnőtt fejjel végig gondoltam a korábbi életemet -egy olyan igazán magamba nézős időszakban, amikor a pszichopátiáról, nárcizmusról olvastam -akkor egyre jobban láttam, h miket követtem el eddig az életemben:

volt egy szerelmem, aki gyakorlatilag istenített, és egy évtized alatt elértem nála, h csak az én véleményem a lényeg, hiszen követett bárhova, ahová csak mentem. Néhány év alatt már önálló gondolatai sem voltak, és amikor ezzel szembesítették, nos, akkor kezdett lehullani rólam ez az omnipotens entitás ábrázat a szemében. És ez volt az a pont, ahol sztem felfedezte, h egy kamu az, amiben van, és már nem hitt bennem... Vagyis kezdett átlátni a dolgokon: a szuperhős köpenye foltos, kifakult, sok helyen lyukas, nincs is kockahasa, nem is olyan izmos, és hát sokkal átlagosabb, mint Clark Kent acélon élezett arca!

Ebben a felismerésben benne volt az évtizednyi kapcsolat vmennyi kimondott káros mondata is: amikor éreztem, h talán helytelen, amit mondok, de vmi belülről akkor is erőszakolta, h ha ezt nem mondom ki, a becses egóm fogja bánni!

Egyszeriben tudatosult bennem, h bizonyos dolgokat hol, mikor és miért mondtam ki, és h ennek egyetlen célja volt csupán: saját magam...

Ezek után az évek alatt próbáltam egyre jobban megfejteni az egész jelenséget és magamat is, h miért és hogyan reagálok dolgokra. Segített ebben, h egy nagyon empatikus édesanyám van, és tőle meg tudtam tanulni a szeretetet mások felé -csak éppen érezni nem tudtam.

Az egészhez hozzá tartozik az elején leírt igazság: nagyon magas intelligencia szinttek rendelkezem, ezt a netes mensa teszt nem is tudja kimutatni, a hivatalos tesztek alapján pedig csak az jött ki, hogy az emberiség 99%-ánál magasabb. Ez nyilván magyarázza, hogy a fentiek mellett miért voltam kiemelkedően jó egyetemen, és miért vagyok sikeres a szakmámban is (nem emberekkel foglalkozom...)

Én úgy vélem a fentiek alapján, h nem minden nárcisztikus egy démoni lény. Ahogyan az autistáknál is vannak jól funkcionálók, kik nem szakadtak el teljesen a realitástól, nálunk is vannak adaptív személyiségek. Én magamat ebbe sorolnám bele.

Végezetül egy összefoglaló, ami a "normális" emberekben szorongást válthat ki:

Teljesen jól tudok a hétköznapokban ellenni emberekkel. Barátkozom velük, meg kérdezem, hogy vannak, mert tudom, hogy ezt kell tenni. Ha vki rosszul érzi magát, tudom, mit kell neki mondani, mert megtanultam, de valójában nem érzem át a fájdalmát, sőt, legmélyen egy szánalmas teremtménynek tartom, aki képtelen helyt állni az életben. A beosztottjaimat akkor is védem, amikor tudom, hogy vmelyikük hibázott, de tudom azt is, hogy célra vezetőbb, ha magamra vállalom az ő hibáját -még akkor is, ha egy tehetségtelen senkinek tartom.

Amikor már ökölbe szorul a kezem, annyira alantasnak és semmire valónak tartok vkit egy megbeszélésen, akkor sem hagyom, hogy a belső gondolataim vigyenek, hanem mosolygot, vagy érvelek.

Sajnos nem érzem mások dolgait, csak a sajátomat, és ezt tartom mindennél előbbre valóbbnak, de megtanultam logikusan úgy dönteni, h társadalmilag az nekem előnyös legyen, és tudom, h ez nem helyes, mégsem vagyok képes érzékelni, h miért.

Mindennek ellenére sohasem gázolok át máson, mert tudom, h ez logikusan helytelen, és ront a megítélésemen, inkább vigyázok minden mozdulatomra és mondatomra, minden egyes nap!

A Szerelmem egy csodálatos személyiség, gyönyörű, csinos nő! Az előző kapcsolatomban ejtett hibák után folyamatosan jelen kell lennem, h nehogy bármi olyat tegyek vagy mondjak, amivel fel tudnám fedni, hogy milyen sötétség lakozik bennem. Azért szeretett belém, amilyen vagyok, és nem akarom befolyásolni, mégha ez néha nehezen is megy.

Olyan vagyok, mint aki ősszel betemeti magát a lehullott falevelekbe, betemetem magam a helyes szociális hulladékba, és csak remélem, h mindig lesz erőm ahhoz, hogy elfedje a sötét lelkem!

#13

Leesett állal olvastam amit írtál! Ezt így felfedezni magadban... Le a kalappal! Nem semmi, hogy ezt így képes vagy belátni.

Én border/nárcisztikus keverék vagyok, de nekem pl hónapok kellettek ezekhez a felismerésekhez. Azóta is folyamatosan dolgozom magamon.

Ezek tények, hideg és rideg tények, és én tények alapján látom a világot. Nekem az érzelmek biokémiai reakciók, melyeket pontosan le tudnék írni, és az is tudom, h hogy kell megszólalnom ahhoz, h embereket ilyen biokémiai reakcióra bírjam. Nálam, olyan, mint érzés csak egy testi tűnet, olyan, mint érzelem egy válaszreakció egy jelenségre. Én ezt tanultam meg: bizonyos testbeszéd, arcvonások, hanghordozások milyen érzelmet takarnak. Ismerem őket, de nem érzem át a másik emberét.

Amikor még nem tudatosult bennem, hogy mi is vagyok valójában, akkor csak zavartan néztem: olyan furcsa tekintettel néztek rám fájdalmukban az emberek, amit még korábban nem láttam, és az első gondolatom az volt, hogy mindjárt elröhögöm magam! Ez szerintem nem egy jó dolog, de akkor még nem tudtam, h miért lehet. Vhogy szánalmat éreztem ezen emberek felé!

Amikor már kezdtem sejteni, h itt igenis gondok vannak, akkor jobban ráfeszültem a témára, és egyre jobban közelítettem a válaszhoz.

Nem mondom, h jó érzés volt, mert azért a családomat szeretem -legalább is logikusnak tartom, h hozzájuk kell a legjobban kötődnöm -másfelől az érzés, h végre megleltem a választ jó érzéssel töltött el.

Onnantól kezdve legalább már tudatában voltam annak, h mit miért cselekszem, vagy mondok ki.

Lehetne azt mondani, h akkor próbáltam beépülni a társadalomba, vagy megfelelni a szociális szabályoknak, de akkor hazudnék! Qrvára leszarom a társadalmat, és benne az embereket! Sínpályán közlekedő 1 bites senki a legtöbbje, és gyűlölöm a tudatot is, h ilyen szerencsétlenekkel kell együtt élnem!

Viszont így kontrollálva magamamat, eljátszani a szabályaikat, remek lehetőség nekem mind társadalmilag, mind szakmailag!

Az igazi gondolataimat nem tudják meg sohasem, ellenben szép lassan mindenki körülöttem menőnek, szuperhősnek, zseninek tart -és ebből jól profitálok!

A lényeg, amit írtam: mindig legyen elég szociális máz magadra kenve, h ne lássanak beléd, ne lássák a Sötétséget benned!

És ez olyan tökélyre fejlesztettem, hogy senki, még egy pszichológus, akár maga Feldmár vagy Csernus sem lenne képes látni!

Jó vagyok vagy sem? Sötét vagyok, vagy csak egy megalkuvó? Lényegtelen! Senkit sem manipulálok rossz értelemben, és senkit sem akarok bántani! Van egy elvem: addig befolyásolom a környezetem, amíg az nekik sem rossz, de nekem jó!

És sikeres vagyok, megbecsült és elismert!

16-os, köszi a választ! Teljesen igazad van: ügyesebb lettem, és ezzel megtanultam jobban funkcionálni a társadalomban! Mondanám, h ez a dolgokon mit sem változtat, pedig nagyon is nagy befolyással bír! Azzal, h megtanúltam helyén kezelni a dolgokat, olyan előnyökhöz jutttat, melyeket korábban el sem tudtam képzelni! Sokkal több embert vagyok képes magam mellé állítani, akik kvázi imádnak, és én élvezem ezt a szerepet!

Mindemellett ezt az adottságot továbbra is jó célra használom fel, senkin sem lépek át, és minden előre lépésem mögött egy hosszú és lassú manipuláció van!

De ha szeretnél erről vitázni, kérlek, írj rám, fogékony vagyok rá! ;)

#16 Nem,valójában borzasztóan együgyű ezzel a közhelyes sekélyes érzelmileg visszamaradott hattyúk tavával amit itt előadott...elképesztő,egy kínlódás volt végigolvasni..."sötét a lelkem" jajjj :D

Még azt sem tudja,hogy egy érettebb személyiséget nem lehet manipulálni,csak a hozzá hasonlókat...Gyakorlatilag a két végletet éli teljes önátb@szásban szomorú...

Kérdezőnek meg annyit,ha pont egy borderlines kell neki akkor súlyosan szégyellje el magát...puszi

Üdv: egy empata