Más is van aki túlságosan megszerette az egyedüllétet és a magányt?

Hát...a WC sose foglalt...

Sok előnye van, alapvetően elvagyok így férfiként.

Utálom minden percét. Vágyom rá, hogy szerethessek valakit, és viszont szeressenek engem is.

Elvagyok, mert mást sosem tudnék már újra szeretni. Ez a csalódás szerintem még évekig kitart..

Kiskoromban utáltam egyedül lenni, de 36 éves koromig életem nagy részét egyedül éltem le így az egyedüllét az életem részévé vált és teljesen megszűnt a magányérzet is. Most már majdnem annyira természetes számomra az egyedüllét mint az hogy levegőt veszek. Nem gyakran de ha párkapcsolatot sikerül kialakítani valakivel -mivel azért szeretnék családot és teljesen a mai napig sem mondtam le erről- már a párkapcsolatban lévő élés tűnik furcsának és olyan érzés kerít hatalmába ilyenkor mintha ez nem az én életem lenne, vagy mintha csak álmodnám azt hogy van valakim. Tudom nem normális és természetes ez de ilyenné váltam.

Nem olyan rossz ám így! Nem kell figyelni állandóan, mikor ver át a másik, vagy cuccol el, mert valaki más éppen izgalmasabb, vagy rájön, hogy nem én vagyok az igazi és rajtam élné ki az összes viágfájdalmát, miközben ő meg mindent megkap tőlem. Magamat sem teljesen szeretem, de jobban annál, hogy egy rossz emberrel összekössem az életemet és ne legyen olyan jó, mint egyedül.

Ha választanom kell, hogy egyedül, nyugisan, vagy hallgassam egy nőnek a hisztijeit, akkor sokkal inkább egyedül!