Van itt olyan 35-45 hölgy akit elhanyagol a párja és egyedül érzi magát,mint én?

9es vagyok. Én azt csináltam, hogy már nem főzök, mosok takarítok, csak magamra. A gyerekeimre se. Oldják meg. Ha szeretnek, szeretnek így is, ha meg nem akkor kár áltatnom magam. Vigasztalom magam hogy tuti hogy szeretnek, de igazság szerint egyátalán nem vagyok benne biztos. Nagyon félek hogy nem, de ha így is lesz inkább derüljön ki. Igazából 3 nap kellett ahhoz is hogy észrevegyék hogy nem csinálom ezeket a dolgokat, és láthatóan nem értik.

Egyébként én is kíváncsi vagyok hogy más mit csinált, és mi lett a vége. Amit én biztosan tudok az az hogy ha helyre is áll a béke már akkor se leszek olyan mint rég. Azt hiszem az út amin eddig voltam az visz a "35+os elég mínuszos" kategóriába, és efelett a kategória fölött én magasan átrepülni szeretnék.

Ez az egész persze azért szomorú bármi is lesz a vége, mert én alapvetően szerettem gondoskodó feleség és anya lenni. Ez volt minden vágyam, és boldog is voltam. Most mégis szánalmasnak érzem magam.

Mert ez játszmázás, önsajnáltatás, nem kommunikáció. Mintha azt várnád, hogy tanuljanak meg egy titkosírást és ők a hibásak, ha nem. Ha férjed, gyerekeid eddig se vették észre, ha valami bajod van, csak ha elmondtad, most sem lesz másképp.

Nálunk anyám ilyen, marha önfeláldozó, de haragtartó és hallgatással büntető. Apám meg egyébként egy tök segítőkész valaki, de mondani kell neki, mert magától nem veszi észre, mert ő meg egy kényelmes és felületes ember, akinek nincsenek ilyen antennái - viszont előnye, ha meg is haragszik, azt hamar elfelejti. Az egész gyerekkorom arról szólt, hogy fordítottam anyám jeleit apámnak. Elég gáz, pedig az övék még egy egész jó házasság, ahol szeretik egymást.

Persze továbbvittem, mert az exférjem ebben anyukámra hasonlított, én meg megkaptam ezt a bűntudatosan rossz gondolatolvasó és önzően gondtalan szerepet, mert ő meg a hallgatag westernhős volt. Ami abszolút önsorsrontás volt mindkettőnk részéről. (Azért is váltunk el, mert ő is ragaszkodott az otthoni mintákhoz, miszerint ha hiába lök el, azaz hallgat és menekül otthonról egyre jobban, akkor jogosan beleférnek a titkos utak, ahogy az apjának is belefértek.) Nem tudtuk egymásnak azt adni, ami a másiknak kellett, mert nem tudtuk, mi az, csak bőszen ajánlgattuk, ami nekünk hiányzott.

A páromban azt élvezem legjobban, hogy ő olyan nyitott, mint én, csak ilyen sérülések nélkül (persze neki más van:D). Ami a szívén, a száján, akkor is, ha az fájhat vagy vitázunk rajta, de végre nem nekem kell nyomozni, hanem kölcsönös a kommunikáció. És így végre magam lehetek, aki épp akarok lenni, nincsenek elvárások meg kerülgetett tabuk. Nagyon sokat tanultam tőle, de majd egy év volt, hogy ne akarjak mindenbe játszmákat sejteni bele nála is: azaz ne lássam bele minden homlokráncolásba riadtan, hogy most neki nem elég a teljesítményem és merjek lazítani is, mert akkor is elfogad és hát egyébként sem segédeszköznek tekint.

(Ja és anno 40 plusszal, két gyerekkel is lett volna még rám bőven kereslet, de azért nekem is voltak preferenciáim.)

Persze nem ismerem az élethelyzeteteket, de ha hasonló, talán van benne tanulság.

12es nagyon köszönöm hogy leírtad, és hogy ilyen részletesen , mert elolvasva tényleg nagyon sok hasonlóság érzekaz én szitummal. Nehéz ilyenkor kívülről látni, vagy a másik nézőpontjából látni magunkat, és ez tényleg segít hogy tisztuljon a kép.

A kommunikáció szerencsére elindult, és valóban ez lehet a kulcs. Majd kiderül hová érünk. Részemről még mindig reménykedem hogy nem lesz válás, de most tényleg nem fogok megalkudni, mindig ezt tettem, és ez nem jó.