Vannak itt skizoid emberek? Ti hogyan élitek meg ezt?

Rosszul érzem magam egyedül, de fogalmam sincs, hogy kapcsolódhatnék másokhoz. Úgy érzem, semmi mondanivalóm senki számára és az én számomra sincs senkinek mondanivalója. Amikor - ritkán - mások társaságában vagyok, akkor azért persze mondok valamit, de úgy érzem, mintha valaki más lenne ott helyettem, más mondaná, csinálná a dolgokat. Életemben nem volt normális párkapcsolatom, sem barátságom. (45f vagyok)

Azért megkönnyíti a helyzetet, hogy kb. ötmillió évig el tudnék lenni a saját dolgaimmal meg a kis fantáziavilágomban egy teljesen kihalt bolygón is akár.

Egyre nehezebben. Igazi barátaim soha nem voltak, de miután elvégeztem az iskolát már haverjaim sem. Ennek én vagyok az oka mert nem keresem őket. A korosztályommal egyáltalán nincs kapcsolatom. Hétvégéimet otthon töltöm, ha mégis rá veszem magam hogy kimozduljak, a "normális" emberek tapasztalása annyira megvisel, hogy a maradék életkedvem is elmegy. Egyenlőre még képes vagyok a munkámat elvégezni (ami legalább valamennyire leköt és egy-egy pillanatra enyhül a szorongásom). A családomat is egyre távolabbinak érzem. Semmilyen érzelmi kötődésem nincs feléjük, inkább racionális alapon kapcsolódok hozzájuk.

Olyan mintha egy üvegfal mögül nézném a világot. Mintha nem tartoznék ide. Van egy életem de nem tudom mit kezdjek vele. Mint egy kincsesláda amihez nincsen kulcsom.

Mivel folyamatosan szorongok, ezért nagyon szarul alszom, amitől örökké fáradt vagyok és semmihez nincs kedvem. Ha mégis sikerül elaludnom, akkor rémálmaim vannak.

Párkapcsolatom soha nem volt, és már nem is szeretnék. Most azon vagyok, hogy minnél jobban eloldozzam magam az élettől.

Reggel amikor felkelek és este amikor lefekszem, az öngyilkosságról fantáziálok, de van hogy napközben is eszembe jut. Mivel depressziós is vagyok, azt várom hogy újra jöjjön egy mély periódus. Pár éve már volt, és kis híján sikerült megtennem de adtam még egy esélyt. Persze semmi nem lett jobb azóta.

28/f