Aki skizoid személyiségzavarban szenved, hogyan tanult meg kapcsolódni az érzelmeivel?

Bemásolom egy már korábbi válaszomat:

Engem szkizoidnak diagnosztizáltak, mégis elragadó, közvetlen típus vagyok, aki többnyire a társaság középpontja.

Személyiség válogatja, hogy kinél hogyan nyilvánul meg, viszont a szkizoid diagnózis önmagában semmit nem jelent. Ha igényled a társaságot és az intim kapcsolatokat, akkor is pont ugyanolyan szkizoid vagy, mint az a szkizoid, aki hajlamosabb a teljes társas izolációra, és úgy kerüli az embereket, mint a pestist. Mindig a tünetek mögötti dinamikát és motivációt kell nézni.

Egy spektrumzavarról van szó, így hát csakis az egyén tudja, hogy neki ez mit jelent. Ő ismeri a tüneteit, a határait, az igényeit. Nálam például abban nyilvánul meg, hogy képtelen vagyok az érzelmek teljes átérzésére. Legalábbis olyan mértékben, mint amennyiben az átlagember érzi őket. Így értelemszerűen a kifejezésükkel is problémám van.

Extrém független vagyok, az autonómiára való vágyam mindennél fontosabb. Én vagyok az a típusú ember, akire azt mondják, hogy “munkamániás, csak a karrierje érdekli, évek óta egyedül él, privát, szinte elérhetetlen a többiek számára, titokzatos, hűvös és nagyon fegyelmezett”.

Szeretem, hogy ilyen vagyok. Évekig jártam önként terápiára, szóval van annyi önismeretem, hogy ismerjem az elvárásaimat saját magammal szemben, és korrigáljak az épp aktuális hiányosságaimon.

Nem erőltetem a kapcsolatokat, inkább vagyok egyedül, mint a nem megfelelő emberekkel. Hosszú idők után viszont kitapasztaltam, hogy mikor kell elengedni magam a másik ember mellett. De ritkán érzek erre különösebb igényt.

Kreatív vagyok, dús fantáziavilággal. Ha jellemezni kellene magam egy mondattal, ezt mondanám: “jóindulatú egoista”.