"Lesz majd masik" es "biztosan igy kellett lennie". Mast vigasztalnak ezek a mondatok veteles utan?

11 hetes terhes voltam, amikor kiderult, hogy mar ket hete nem el a babank. Evek ota terveztuk, vartunk, iden jott el az ido, hogy vallaljuk is es boldogok voltunk, hogy hamar sikerult.

Igen, jozan esszel tudom, hogy valami oka biztosan volt a vetelesnek, talan beteg volt. Tudom, hogy jobb, hogy most tortent, mint kesobb.

Tudom, hogy szerencses vagyok, mert mar van ket gyermekunk es azt is tudom, hogy nehez dolog beteg gyermeket nevelni, kettot meg vegkepp nagyon nehez lenne.

En jozan esszel mindezt ertem.

De amikor elhangzik egy-egy ilyen kozhely, akkor azt erzem, hogy jogom sincs szomorunak lenni. Hiszen masnak ez a baba meg nem is volt baba. Meg nem is elt, igy meg sem halt, nincs mit siratni. O meg csak nekem es a ferjemnek volt fontos. Es amugy is szinte meg orulnom is kellene, mert lehetne sokkal rosszabb...

Tudom, hogy nem bantani akarnak, csak nem erzik, amit en es talan nem is tudnak mast mondani.

En pedig igy inkabb nem mondok semmit, vagy vagy ha kerdezik, akkor azt mondom, hogy jol vagyok. Mert igy mar nem kell ujra meghallgatnom a felresikerult vigasztalast.

Pedig talan jobb lenne valakivel beszelni, eleg lenne az is, ha a ferjemen kivil valaki meg meghallgatna anelkul, hogy az elso mondatomra nem reagal azzal, hogy "nah, majd a kovetkezo sikerul".

Ti is ereztetek igy, vagy tenyleg ilyen konnyunek kellene ennek lennie?