Az édesanyám bipoláris zavarral küzd. Teljesen tönkretett a terhességem alatt. Van valakinek tapasztalata a magzatra nézve?

Soha nem volt jó a kapcsolatom az anyámmal. Már kislányként megfogadtam, hogy ha olyan anya leszek amilyen ő, megölöm magam, hiszen egyetlen ember sem érdemli, hogy abban nőjön fel amiben én. Egész életemben vágytam egy igazi családra, és mindig tudtam, hogy erre egyetlen esélyem van: ha valaha születik egy gyerekem.

27 éves koromra meg is tálaltam az igazit, babát terveztünk, szerencsére össze is jött. De nagyon figyeltünk rá, hogy jó időben hozzuk össze, mert ebbe a családba csak kislány jöhet. Az egész családom, főleg anyám férfi gyűlölő, engem is úgy nevelt hogy mindenkiben a rosszat lássam, de pont ellenkezőleg sikerült.

Nagyon vágytam arra, hogy összejöjjön a baba, mégis, mikor megtudtuk, addig nem bírtam elfogadni, hogy terhes vagyok, amíg anyám rá nem mondta az áment. Persze örült neki. Nagyon.

A látogatásunk viszont sajnos problémába ütközött, mert a tulajunk az albérletben kitett minket azonnal ahogy megtudta, hogy terhes vagyok. Megkértük édesanyámat, hogy segítsen a lakáshitel elintézésében - azaz kölcsön kértünk tőle az önrészéhez. Soha nem segített rajtam semmit. Sokszor ennem nem volt mit gyerekként, mert neki új cipő kellett. Új ruháim nem is voltak, csak amit az ingyenes turiból szedett.

De segített, hogy a kislányunknak mindene meglegyen. Csak aztán... kiderült, hogy kisfiam lesz. És úgy éreztem minden összeomlik körülöttem.

Sírtam, hogy nem akarok, hogy örökbe adom, hogy vigye el az apja valahova. Utáltam magam azért, hogy így éreztem. Rettegtem tőle, hogy az anyám mit fog mondani. Párom persze esküdni mert rá, hogy boldog lesz, és be akarta bizonyítani. Tehát felhívta. És anyám sírva fakadt... üvöltött h neki nem lehet fiú unokája. Ismételtessük meg a vizsgálatot, ilyen nincs...

Persze visszavonta a lakáshitelre adott kölcsönt is amikor már le volt rakva az önrész, a foglaló, az ügyvédi díjak ki voltak fizetve. Könyörögni kellett neki, hogy ennyire ne szúrjon ki velünk.

Voltak éjszakák amiket végig üvöltöttem. A gyermekem a hasamban mást sem hallott hónapokig csak h sírok. Elkezdtem pszichológushoz jàrni, de nem sokat segített. Teljesen elveszítettem a kapcsolatot a kicsimmel. Úgy érzem sikerült elfogadnom, hogy fiam van de így nagyon nem jó hogy anyám nem. Olyan irígykedve hallgatom a kismamákat akik angyalkának nevezik a magzatukat, beszélnek hozzá. Én nem tudok. Mintha nem is egyék lennénk. És gyűlölöm magam érte mert nem tehet semmiről. Olyan kis szép baba lesz az ultrahang képek alapján, csak épp rettegek tőle hogy mindezek után milyen lesz a személyisége. Mindig egy mosolygós, bújós, vidám kisbabát képzeltem el. Tönkre lett téve? Olyan élete lesz mint nekem? Olyan leszek mint az anyám?