Így név nélkül merem csak feltenni a kérdésem mert tudom hogy elítélnek ezért. Változnak majd az érzelmek ha eddig töretlenül negatívan élem meg az egész terhesség mizériát?

Szerintem változni fog.

Én a terhesség alatt azt éreztem mint te (én is tetem fel kérdést ezzel kapcsolatban). Nálunk tervezett második baba volt, de valahogy utáltam az egészet.

Aztán megszületett és nem éreztem azt a nagy szeretetet, rajongást mint kellett volna. Aztán eltelt a kórházban 1-2 nap, ültem az ágyon, néztem őt és csak sírtam. Sírtam, és utáltam magam azért amiért ilyeneket gondoltam róla, vele kapcsolatban. 1 hónapos most és annyira imádom, hogy azt elmondani nem tudom!

Szeretnéd szeretni.. Tehat szerintem mar szereted, inkább a vele járó kellemetlensegeket nem.

Mint pl a 6 éves kisfiad iránti érzelmek.. De ő mindjárt 7 és iskolás lesz, nem pici baba. Persze szüksége van rád, de amikor ő jött biztos a nagyobbaknak is szüksége volt rád.. Ez is menni fog. Elmulnak majd az éjszakák, a nehéz napok. Ha jó férjed van minden menni fog. A gyerekeid is tudnak segíteni, ha úgy vannak nevelve. Szeretik a kistesot. Próbálj velük örülni, de sztem amint a karjaiban tartod ez szép lassan változni fog. Persze sztem nem egyből, varázslatos felhőként jön az érzés. De szépen lassan.. Nekem 6het kellett, hasonló szituban pedig tervezett baba volt.. Hormonok... Semmi más, hidd el. :) tarts ki!!

10!

Te szimplán idióta vagy. Külön élsz a férjedtől, de lefekszel vele ? Igaz, nem szereted, de dugni jó. Komolyan, megérdemled, higy simán lelepjen és ott hagyjon éket gyerekkel, aztán majd megoldód egyedul

Off:

A szidalmazott válaszoló nem kért véleményt, nem ő írt ki kèrdést. Torténetének azon részlete, amit megosztott, nagyon is releváns válasz a kérdező problémájára. Miért is kell belerúgni egy ismeretlenbe?

14!

Nem tudom mi releváns van abban, hogy egybrossz kapcsolatba, különélés közben, vedekezes nelkul besikerult a gyerek, akit egyértelmű, higy nehéz elfogadni, miközben a kérdező egy boldog párkapcsolatban élve, védekezés mellett esett teherbe

Kedves kérdező!

Én is hasonló szituációban voltam,mint te.

Akartam is meg nem is a picit.

Volt,hogy úgy mentem ultrahangra,azt kívántam ne legyen szívhang...Máskor viszont teljesen elméjültem a gyögyörben,hogy ott bent a pocakomban van az én gyerekem,most mennyit mozog,rugdos.🙂

Ez ment egészen a szülésig,nem akartam,hogy kibújjon.Sürgősségi császár lett belőle...ott amikor megláttam,sírva fakadtam-a gyönyörtől.

Hazamentünk,még ott is tartottak pár hétig a hullámvölgyeim.Egyszer örültem,hogy anya lettem,máskor finoman szólva nagyon nem.

Most nem tudom,hogy az én esetemben ez a bolond gondolkodás minek tudható be.Vagy a hormonok játszottak,vagy azért,mert legbelül éreztem,hogy nem elég stabil a kapcsolatom a párommal a gyerekvállaláshoz.Igazam is lett,szét is mentünk.

Ma már minden rendben velem,imádom a gyermekem,a világ legjobb dolga történt meg velem,hogy ő van nekem.☺

Tehát igen,el fog múlni ez az érzés nálad is.☺

Ui: Nem lehet,hogy téged legbelül inkább az bánt,hogy nem fog annyi idő jutni a 6 éves fiadra?

Gyáá mondja Müller,

Müller mondja gyáá.