Túlteszem magam rajta szülésig?

Tisztában vagyok vele, hogy butaság ilyesmin búsulni, de muszáj megosztanom az érzéseimet.

Szóval, amikor belevágtunk a babaprojektbe, akkor úgy voltam vele, mindegy, hogy fiú, vagy lány lesz, én örülni fogok neki. És ezt úgy gondolom, hogy komolyan így éreztem. Az első vetélésem után legalábbis nagyon örültem neki, hogy fél év múlva sikerült újra a baba. Persze a lelkem mélyén inkább fiúra vágytam, de örültem volna annak is, ha lány lesz. Aztán a 12 hetes ultrahangon az orvos azt mondta, hogy fiú. Kétszer is úgy látta ráadásul, de mindkétszer mondta, hogy ez azért még nem biztos. Persze örültem, hogy inkább annak látszik, de mondtam is a férjemnek, hogy még nem szabad magunkat beleélni, mert még nagyon korai. Ettől függetlenül ahogy teltek a hetek a következő ultrahangig, egyre többször jutott eszembe, hogy talán egy kis kukacost hordok a szívem alatt. Aztán pár hete nevet választottunk. Nyilván a fiú nevekkel kezdtük. Végül meg is állapodtunk egy névben, ami nekem mindig is nagyon tetszett. Na itt kezdett minden rossz irányba menni. Egyrészt a férjem nem volt hajlandó lány nevet választani, hiába unszoltam, ő azt mondta, hogy úgyis fiú, meg ha mégsem, akkor is ráérünk még. Hiába kértem többször is. Másrészt elkezdte nevén nevezni a babát. Ez akarva akaratlanul is hatással volt rám, többé nem tudtam magamat én sem tartani, így végül én is beleéltem magamat abba, hogy fiú lesz. Aztán múlt héten a 19 hetes ultrahangon zúdította ránk az orvos, hogy szerinte ez lány, mert nem lát semmit a lábai közt. Mutatta nekünk is. És valóban.

Na és ez az, amin nem tudom magamat túltenni azóta sem. Nagyon készültem a fiúra. Mindig is fiús lány voltam, így eleve közelebb állnak hozzám a fiú gyerekek, illetve első babának praktikusnak tartottam volna a fiút.

Az is bőven rátesz egy lapáttal, hogy van a családban egy "rossz" lány gyermek példa előttem, aki ízig-vérig csaj. Gyerekkorától kezdve folyton énekelget, táncolgat, szépítgeti magát, színészkedik, csini ruhákba öltözik, stb. Számomra a tipikus buta felületes liba megtestesítője. Hisztis, nyafka, tenyérbemászó módon visszabeszél, kövér, miközben el van telve magától, hogy milyen szép. A tanulás nem különösebben érdekli, stb. Elismerem, bőven elrontották a nevelését. De valahogy önmagában az alaptermészete meglehetősen más, mint az enyém, ezért mindig is irritált, nehezen jöttem ki vele. És most félek, rettegek, hogy az enyém is ilyen lesz.

Nekem 3 bátyám van, így mindenben az ellentéte vagyok ennek a kislánynak. Én fára másztam, gyíkot fogtam, verekedtem, ha elestem, leporoltam magamat és futottam tovább. Divat, frizurák, smink nem érdekelt kamasz koromig, akkor is csak minimális szinten. Így valahogy sokkal jobban tudtam volna egy fiú gyermekkel azonosulni. Persze férjem nyugtat, hogy a mi lányunk nem lesz ilyen, illetve hogy nevelés kérdése is.

Persze van előttem a családban fiú gyermekre is példa. És ő az ideálom. Imádom, rajongok érte gyerekkora óta. Szinte gyerekemnek tekintem. Mindig is azt akartam, hogy olyan gyerekem legyen, mint ő. Mondanom sem kell, a kislány ellentéte sok tekintetben.

Tisztában vagyok vele, hogy hálátlan vagyok és szaranya, hogy örülnöm kellene annak, hogy egyáltalán lehet gyerekem, és arra kellene koncentrálnom, hogy egészséges legyen, de valahogy mégis elkeseredtem.

Volt valaki így ezzel? Meg lehet békélni vele? Esetleg valakinek sikerült fiú lányt nevelni úgy, hogy nem volt bátya, akire hasonlítani akart volna?