Fiatalok/tinik akik gyereket vállaltak, megosztanátok velem, hogy hogyan telnek a napjaitok?

Sokat kellett pihennem a terhesség alatt, jellemzően tanultam, az érettségire meg a felvételire... Éppencsak leérettségiztem és felvettek, mikor megszületett a kisfiam. Most levelezőn továbbtanulok, és jó távmunkám is van, tulajdonképpen eltartom magunkat. Mivel a baba apja elhagyott, hazaköltöztem anyámhoz, nem éppen ideális ,de anyagilag is könnyebb így, meg némi biztonságérzetet is ad. Külön szobában vagyunk, de ugye vannak közös helységek... hát néha nehéz, de átmeneti helyzetként gondolok rá. Később majd lesz külön albi biztosan. Én vagyok a babával, és este-éjjel dolgozom a gépen, még szopik is éjjel, hát nem könnyű. De szerencsére tündéri jó gyerek, anyámat a lehető legkevésbé zavarjuk. Szerencsére imádja az unokáját, pedig húúú, amikor kiderült, hogy megtartom, volt haddelhadd. De megbékélt hamar, mostmár el se tudná képzelni az életét nélküle. Amikor hétvégente suliba kell mennem, őrá hagyom, enélkül biztos nem tudnám a fősulit elvégezni. A volt párom teljesen kilépett az életünkből, gyerektartást fizet, de lemondott a láthatási jogáról is. A szüleivel viszont rendszeresen találkozunk, szeretik ők is az unokájukat. A baráti társaságunk zöme közös volt ugye, na azok a kapcsolatok nyilván ellaposodtak, egy kezemen meg tudom számolni, hány barátom van, akivel tartjuk is és jó is a kapcsolat.

A környezetemben igen eltérő reakciókat tapasztaltam az egész baba-dolog kapcsán... voltak vészmadárkodók, meg a többség azon nyomban csóválta a fejét, hogydehát miből meg hogy fogod eltartani, tönkreteszed az életedet stb. Nem érdekeltek és az idő sem éppen őket igazolja. Anyukám nélkül sem lett volna lehetetlen bebizonyítani, hogy megállom a helyemet, igaz, úgy minden nehezebb lenne. De így meg pláne nincs igazuk. Eltartom magunkat a kisfiammal (és még néha én segítem ki anyámat tulajdonképpen), még félretettni is tudok picit. ÉS tanulok, vannak céljaim, megvan a szerető közeg a gyereknek is.... úgyhogy mint élő példa állíthatom, hogy az anya korából nem feltétlenül egyenesen következik az alkalmassága is...

Régen is mindig tennem, küzdenem kellett, de mostmár legalább van is kiért, nem csak magamért. Jól van ez így, egy percig sem bánom, a fiam egy csoda. Talán szerencsém lesz, és társat is találok majd, azért az nagyon hiányzik. De majd idővel (még úgyis túlságosan fáj a lelkem és hát kicsi a gyerek is, most nem fér bele az életembe felépíteni egy kapcsolatot).