Állapították-e meg közületek vizsgálatokkal valakinek a magzatáról, hogy beteg, és elvetettétek-e?

Köszönöm a választ. Átérzem, amin keresztülmentél.

Kérdésem hozzád az, hogy kaptál-e pontos tájékoztatást arról, hogy milyen esélyei vannak a babádnak? Miből gondolták az orvosok, hogy méhen belül mindenképpen elhalna? Hogyan bántak veled érzésed szerint? Meghozhattátok a saját döntéseteket, vagy belesodortak benneteket a szakemberek? A magzat mégiscsak benned volt, és az érzések, a fájdalom is benned keletkezett? Én például saját döntéseket szeretek hozni, és nem szeretem, ha mások vezényelnek az életem, életünk felett, és mondják meg, hogyan legyen, még ha orvosnak tanultak, akkor sem. Lehet, hogy tényleg összeegyeztethetetlen volt az élettel a probléma, mégiscsak azt gondolom, hogy pontos tájékoztatás mentén neked kellett volna a döntést meghoznod, a pároddal. Felnőtt emberek vagyunk, az ég szerelmére, nem az orvos a gyámunk. Külföldi rokonaim, barátaim mindig megdöbbennek, ha megbetegszenek esetleg Magyarországon, hogy mekkora hatalmat gyakorolnak itt egyes orvosok, bár szerencsére nem mindegyik. Az orvos egy segítő szakember, és szolgálattevőnek kellene lennie. A "beteget" pedig nem kellene kiskorúként kezelni, ha már felnőtt korú.

Rákbeteg voltam, és kezelések közben óhatatlanul megismerkedtem azokkal, akik ugyanazon mentek keresztül, amin én. Mára 7 éve tünetmentes vagyok. Nem hagytam, hogy csak úgy megtörténjenek velem a dolgok, mert egy harcos lélek vagyok. Pontos tájékoztatást kértem, és kaptam is mindenhez, amiben én magam döntöttem. Azt tapasztalom, hogy azok a sorstársaim, akik mindenbe csak beletörődtek, sajnos már nem élnek. Valahogy a lelkükben elfogadták a halált, és nem harcoltak az életért. A csoportból 3-an maradtunk életben, és pont azok, akik küzdöttünk. Hajlamos vagyok arra, hogy azt gondoljam, ez talán nem véletlen. Gondolom, velünk azért kicsit nehezebben boldogultak, de élünk.

Nem általánosítani akarok, de ezek a tapasztalataim.

Küzdeni kell, reménykedni, és kérdezni, és szabad akaratunkból dönteni.

Azt gondolom, hogy a szeretteinket meggyászolni fontos ahhoz, hogy el tudjuk őket engedni, és békesség költözzön a szívünkbe.

Volt nekem is egy elvesztett magzatom, lassan nagykorú lenne. Későn döbbentem rá arra, hogy "elfelejtettem" meggyászolni őt, hiszen volt már két egészséges gyerekem. Aztán egy váratlan pillanatban felbukkantak érzések, amik már nem engedték magukat elfojtani. Szerencsére a segítő szakembereknek lehetőségük van szupervizióra, a kiégés ellen.

Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, akkor kikérném a magzatomat, akinek Richárd lett volna a neve, és el is temetném. Beletették egy vesetálba, talán az ápolóknak is így tűnik könnyebbnek, mert ami az ágytálban, meg hány-tálban van, az csak "ürülék".

Aki ember, azt azonban meggyászoljuk.

Nincsenek már sirató-asszonyok, nem járunk feketében, és a szokások is elhalványodnak.

Én találtam magamnak szertartást a veszteség feldolgozásához. Szerintem ez fontos ahhoz, hogy enyhüljön a fájdalom, és fel tudjuk dolgozni a veszteség okozta űrt.

Egyik barátnőm egy fiatal felnőtt fiút gyászol, évente tartanak túrát az osztálytársakkal a fiú emlékére.

Sok erőt, és békességet kívánok neked a gyermekeidhez, és megnyugvást a gyászodban. Azt gondolom, senki sem véletlenül van ezen a földön, még a meg nem született, elvetél magzatok, gyermekek sem. Tanítóinkká válhatnak, ha engedjük.

Így igaz, 20-as.

Még annyit, hogy amikor a magzatomat sajnos elvetéltem, azaz már megszültem (a 6 ágyas kórteremben, a várandós kismamák között), 4 hónap körüli terhesség volt,

utána következett a műtéti befejezés......na akkor nagyon sírtam, a nőgyógyász orvos pedig, aki nő volt, nem is fiatal, azt kérdezte közben, hogy valami baj van? Mi bajom is lehetett volna, hiszen csak éppen egy nagy veszteség ért, semmi gond. A mentális egészség, a lélek dolgai sajnos gyakran nincsenek szem előtt ezekben a helyzetekben. És értem azt is, hogy a szakembereknek is igen nehéz ezeket a helyzeteket a helyén kezelni, hiszen nincsenek jó gyakorlatok, megküzdési stratégiák, kitaposott utak, szertartások, minták, ami mentén munkálkodni lehetne. Az orvosin pedig a "pszichológia a betegágynál" sokszor nem elég hatékonyan mélyül el a lélekben, mert a fizikai, a biológiai egészségen van a hangsúly. Na, de a lélek megbetegítheti ám a testet, sőt meg is teszi. Sokszor az én-védelem, a saját pszichés védelmük miatt is megkeményednek az egészségügyben dolgozók, hiszen nem lehet együtt sírni, együtt vetélni, együtt halni a betegekkel. És hát, én is ápoltam haldoklókat, ezt is tapasztalatból tudom.

Ez a rengeteg vizsgálat mind generálja a szorongást. Kiszűrjük a beteg magzatokat, vagy lehet, hogy nem is annyira pontosan, de aztán sodródunk az árral, majd ott találjuk magunka üres lélekkel, aztán üres méh-el a műtőasztalon, majd próbálunk úgy élni, mintha mi sem történt volna, csak nem tudunk. Mentálisan vajon mennyire tudunk lépést tartani a technika, a diagnosztika diktálta tempóval?

Őszintén remélem, hogy minden rendben van a babád szívével, de ha nincs is teljesen, akkor is hiszem, hogy alapjában véve minden rendjén van az életetekkel. Sok esetben a nehéz körülmények formálnak minket, tanulhatunk a nehézségeinkből, a tapasztalatainkból, és magasabb fejlődési szintre emelkedhetünk, mármint lelki értelemben véve.

Alapjában véve fogyatékos emberekkel dolgoztam a legtöbb időt. Sokan közülük nagyszerű tanítómesterré váltak, mert elfogadták a leckét, a feladatot az élettől, és kerestek értelmet a szenvedésüknek. És azt hiszem, tényleg azok oldják jól az életfeladatukat, akik értelmet keresnek a nehézségeikben, és aki keres, az talál, aki zörget, annak megnyittatik.