Állapították-e meg közületek vizsgálatokkal valakinek a magzatáról, hogy beteg, és elvetettétek-e?

Kedves harmadik! Tényleg mindenkinek a saját döntését kell meghoznia. Véleményem szerint azonban hiányzanak a professzionális segítők, és itt nem orvosokra, és védőnőkre, azaz egészségügyben dolgozókra gondolok. Olyan szakemberek segítségére lenne szükség, akik átérzik ezt az élethelyzetet, és a saját tapasztalataikon kívül még tanultak is róla. Magyarországon sajnos a gyászra, a veszteségek feldolgozására nem fektetünk hangsúlyt. Abortusz, vetélés után pedig pláne arra törekszünk, hogy mintha semmi nem történt volna, éljük tovább az életünket. Na de a magzatunk igenis létezett, és igenis elveszítettük, és a veszteséget fel kell dolgozni, el kell őt gyászolnunk. Idős otthonban dolgoztam sok ideig. A halálos ágyakon sok elfelejtettnek hitt elvezetett magzat képe bukkant fel, akiket nem sirattak el, nem gyászoltak meg. A lelkiismeret szava is felbukkant, ezzel sem a halálos ágyunkon kellene szembe nézni, amikor már majdnem késő, hiszen leéltük az életünket. Kedve4s kilences, igen, gondoltam rá, hogy részt vegyek egy felkészítésen, amit a Napfogyatkozás Egyesület tart, Singer Magdiék. Addig is tapasztalati szakértők, azaz olyan anyukák, akiknek már szembe kellett néznie a diagnosztika fejlődésével lehetővé tett döntéssel, hogy a magzattal, vagy nélküle. Az ehhez fűződő érzelmek érdekelnek elsősorban. Nagyon köszönöm mindenkinek, aki megosztotta velünk ezt a fájdalmas élményt, hiszen nem sok ehhez foghatóan nehéz döntés létezik az életünkben.

Kedves utolsó hozzászóló! Együtt érzek veled. Azon vagyok, hogy legyen kihez fordulni ebben az esetben is. Egy írásbeli munka minden esetre már készül, de talán utána gyászcsoport is alakul majd valamikor. Van mit feldolgozni akkor is, ha úgy döntünk, hogy elvetetjük, és akkor is, ha úgy döntünk, fogyatékos, vagy beteg gyerekünket megtartjuk. Még jobb lenne, ha a döntéshelyzetben tudnánk kihez fordulni, és fel tudnánk készülni arra, mivel kell megküzdenünk az egyik, és mivel a másik esetben.

Egyet értek azokkal, akik úgy gondolják, hogy a legtöbb segítséget az tudja adni, aki átélt hasonlót. Egyik kliensem van most ebben a döntéshelyzetben, de még ennél is bonyolultabban. És igaz az is, hogy időnként felbukkannak itt szakemberek. Azért figyelek, mert azt gondolom, hogy ki milyen helyzetben van, annak a helyzetnek jó esetben a szakértőjévé válhat. Nem gondolom, hogy másoknak kellene megmondanunk a tutit. Mindenkinek a saját döntéseit kell meghoznia, és felelősséget vállalni érte, viszont jó lenne, ha minél több segítség lenne a döntéshelyzetekben. Az utolsó hozzászólónak annyit, hogy az én döntésem is ez volt sok-sok éve, amikor még a diagnosztika nem volt ilyen jó. Vártam a fogyatékos gyerekemet, aki mára már felnőtt, és kiváló képességekkel rendelkezik. Fogyatkozása csak abban áll, hogy időnként még mindig túlaggódja a dolgokat, mint ahogyan én tettem érte, a terhesség alatt. Azt gondolom, most is sok egészséges magzatot nem fogadnak a szülei, azt gondolva, hogy beteg. Azt is gondolom, hogy érdemes lenne jobban megismerkedni a fogyatékos emberek életével, mert amit ismerünk, attól kevésbé félünk. Többféle célcsoporttal dolgoztam már, és körülöttem is élnek fogyatékos emberek, a saját otthonaikban. Úgy értem, hogy például felettünk éppen egy idősebb korú, végtaghiánnyal született férfi lakott, akiből asztaliteniszbajnok vált. Bár lehet, hogy a fiát nem ő maga lendíti a magasba, ám kiváló énekhangja is van, a kiskrapekből, a fiából ezért énekes vált, édesapja sok dalt tanított meg neki. Aztán az értékrendünktől is sok függhet. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a mienktől eltérő értékrend szerint is érdemes lehet élni. Ha túl fontos az IQ, akkor egy értelmi fogyatékos gyerek megtaníthatja, hogy a szeretet lehetséges, hogy másnak fontosabb érték, mint a teljesítmények. Ha a hangok világa túl fontos érték a számodra, akkor egy hallássérült gyermek megtaníthat arra, hogy lehet nagyon fontos érték az egymásra figyelés is. A mozgássérültek többnyire nem sietnek, nem kapkodnak. A vak emberek sok esetben megtanulnak belső utakon járni, és ilyen módon "látóvá" válni. Ha a gyereked nem elég szép, megtanulhatod, hogy fontos érték lehet a megbízhatóság, figyelmesség, hűség, odaadás, elköteleződés, és mondhatnék sok-sok más pozitív értéket. Valamiért mégis tökéletességre törekszünk. Pedig azt gondolom, hogyha valamit jobbítani szeretnénk, inkább arra kell odafigyelnünk, mit kellene elvennünk ahhoz, hogy javuljon a helyzet. Tehát, én mindenképpen olyan döntést hoznék ma is, hogy ahogy Csernus doki mondaná, "bevállalom" a leckét. Lássuk, mit tanulhatunk a helyzetből! Viszont azt is gondolom, hogy akik pedig úgy gondolják,hogy nem vállalják be, ők is tisztába legyenek azzal, hogy a döntésüknek mik a következményei. Sok haldoklóval beszéltem munkámból adódóan. Többen mondták, hogy próbáltak abortusz után úgy élni, mintha semmi nem történt volna. Az érzések azonban sokszor a legváratlanabb pillanatokban bukkantak elő belőlük mégis. A veszteséget fel kell dolgozni akkor is, ha a mi döntésünk volt. El kell gyászolni a képzeletünkben élő kis tökéletest, a babát, aki egyébként sem lett volna olyan tökéletes, mint amilyen kép bennünk él, amíg meg nem ismerjük egymást. El kell gyászolni a magzatot, akivel már volt kapcsolatunk, hiszen simítottunk a pocakunkon, várakoztunk rá, beszéltünk hozzá, és róla is. Ha mindkétféle gyászcsoport indulhatna, annak én nagyon-nagyon örülnék. Egymástól ugyanis sokat tanulhatunk, és támogatást kaphatunk. Nagyon köszönöm mindenkinek az őszinte gondolatokat. Aki még hozzá szeretne szólni, minden gondolatot előre is megköszönök.