Nemrég olvastam a kérdések között, hogy nem kötődik az anya a gyermekéhez. Nálunk fordítva van. Mással is így van ez?

Szia! Én is hasonló cipőben jártam, bár nekem azért néha-néha megsimogatta a párom a pocakom. Nagyon furcsa volt, hogy Ő is annyira szeretett volna babát, aztán alig lehetett vele erről a témáról beszélgetni, olyan volt, mint akit nem érdekel. De most már, hogy a terhesség vége felé közeledünk szerencsére nagyon jó irányba változott, állandóan a gyerekszobát rendezgeti és a napokat számolja, hogy végre mikor születik meg a bébink. Sőt még a kismama újságomat is elkezdte magától olvasgatni, hogy hogyan fogja majd fürdetni a kicsit stb. Szóval szerintem arról van szó, hogy a férfiak nehezen tudnak a terhességgel mit kezdeni (tisztelet a kivételnek) nem igazán tudja felfogni, de ez szerintem csak átmeneti.

Fel a fejjel!!!

Üdv 33 heteske

Nem akarlak elkeseríteni, de nálunk is ez volt. Nem volt hajlandó megsimogatni, sosem érdeklődött, h mit csinál a kicsi, ... Amikor lefordult a 32. héten, onnantól kezdve nem volt hajlandó szeretkezni velem, mert "nem akarja a babát bántani". Hiába mondtam neki, h nem lesz baja a gyereknek!

Aztán megszületett a lányunk, azóta el van ájulva tőle, szereti nagyon, néha segít is a gyerek körül, de a háztartás már a császár után 3 héttel az én gondom volt. (az első 2 hétben a nagymamám megfőzött helyettem) Meg persze 95 %-ban a gyerek. Magamra alig van időm azóta, de mindegy. Elfogadtam, h ő ilyen. Persze rosszul esett nagyon sokszor a ridegsége. Én is sokat sírtam.

Azóta sem lett figyelmesebb, sőt, a szexuális életünk is olyan hullámzó. Vagy van minden nap (akár többször), vagy hetekig nincs semmi.

Kikészítettük egymást az első pár hétben, mert nem volt túl segítőkész, megértő, gyengéd, kedves, ... Nekem pedig szükségem lett volna rá. Aztán belerázódtam a hétköznapokba, nem tombolnak már a hormonok sem, így nem olyan rossz már.

Szülés előtt csak azért tartottam ki, mert ilyenekkel nyugtattam magam: biztos a hormonok miatt van; meg majd minden megváltozik, ha meglesz a gyerek; meg ő egy ilyen típus, ...stb, aztán miután megszültem, 2 hónapig azt hittem, h nem éli túl a kapcsolatunk a gyerekvállalást.

A lányunkat persze imádja, velem még mindig hűvös egy kicsit, de ez van. Talán javul a helyzet lassan.

Remélem, Te nem jársz így!

Próbálj beszélni vele erről, mondd el neki, h szükséged lenne a törődésére, h megbizonyosodj arról, h tényleg szeret, és a gyereket is, ...stb. Ha nem megy, akkor pedig kitartás, valszeg megváltoznak a dolgok, ha a kezében foghatja a gyerekét!

Sok apuka nem tudja "hova tenni" ezt a gyerek dolgot, amíg nem kézzel fogható! A pocakban levő baba nekik még vmi misztikum, ők nem érzik, nincs hozzájuk olyan közel, mint hozzánk, akik egy testben töltünk a babánkkal 9 hónapot.

Sok sikert és csak nyugodtan! (próbálj meg nem sírni beszélgetés közben, sok ffi azt sem bírja!)

Ha jól értem csak az a gond, hogy nem simizi meg a pocidat vagy más téren is megváltozott a párod?

Mikor pocis voltam a gyerekeinkkel az én férjem sem simizte meg soha a hasamat. Mindig szerettem volna megmutatni, ha mocorog, hogy lehet érezni, de nem volt hajlandó rá, elhúzta a kezét és fancsali képet vágott. Azt mondta, ez Neki feldolgozhatatlan és félelmetes, olyan alienes.

Persze nekem is rosszul esett nagyon, de végül nem erőltettem. Mikor megszülettek, azóta is nagyon szereti őket, imádja, a mindene a gyerekei.

Így én elkönyveltem az esetet, hogy ilyen is van és ez nem azt jelenti, hogy nem fogja szeretni a gyerekét vagy nem fog vele foglalkozni. Egyszerűen csak...nem is találok szavakat...ahogy a férjem is mondta: átélhetetlen és ésszel felfoghatatlan egyben félelmetes is a másik élet a hasunkban. Ezek nem rossz értelemben vett szavak.

Fogadd el Te is Őt, hogy Ő ilyen, nem az a pocaksimogatós apuka és ne erőltesd, próbálj ezen túllépni, nehogy megromoljon emiatt a kapcsolatotok. De azt mindenképp mondd el Neki, hogy ez rosszul esik Neked.

Szia, hidd el valoban csupan arrol van szo, hogy a ferfiakban teljesen mashogy zajlik a dolog. Mi, kismamak azon aggodalmaskodunk 9 honapig, hogy minden rendben legyen, hogy a szüles ne legyen olyan iszonyatos, hogy vegre a babankat a kezünkbe tarthassuk, hogy legyen tejünk, es meg ezernyi hasonlo dolgok kavalkadja van bennünk. Szamukra viszont valahogy ezek a dolgok magatol erthetödöek, ök szerintem egyaltalan nem (vagy csak alig) gondolnak bele, hogy felmerülhet barmi komplikacio a terhesseg folyaman a babaval... Viszont az, hogy a ruhara, etelre, a megnövekedett kiadasokra mibol lesz meg a penz, hogy meglesz-e, hogy elötudja-e teremteni, stb. ez viszont az ö agyalasuk alapja. Nekik ez a fontos. Ezt en tapasztalatbol irom, mi a masodik babankat varjuk, es termeszetesen nekem is jo lenne, ha mar most kapcsolatba akarna lepni a pocaklakoval (aki amugy kislany, 21 hetes vagyok) .... de megsem nyit fele. Söt, en mar viccesen megfogalmaztam neki, hogy szerintem a ferfiak ugy tekintenek a nökre ezekben az aldott honapokban, mint affele "kenguru mamara" akinek a zsebeben ott van a picurka, egy biztos, jo helyen, maximalisan biztonsagban, aztan amikor eljön az idö majd kijön onnan, es akkor lehet majd vele valamit kezdeni... :)

Egy masik konkret eset, peldaul a multkor egy nagy aruhazban voltunk, es "persze", hogy odatevedtem a baby osztalyra, csak ugy, mert a lelkemnek jol esett az edes pici dolgokat megcsodalni, a gyönyöru rugikat, stb. Es amikor mutogattam neki nehany szep darabot, lattam rajta, hogy nem igazan erdekli, de ezt szova is tette, a maga mondjan, egyszeruen megfogalmazva : "a lenyeg azon van, aki majd hordja, nem azon, hogy mit adunk ra." Ebbol szerintem maximalisan leszürhetö a teny : a "külcsiny" nem erdekli öket, csak a teny. Vagyis konkretan a gyermek, amikor mar kezzel foghato, lathato.

Szerintem ezzel együtt kell elni, es igy elfogadni, hogy ennyire különbözöek vagyunk. Vegül is nem csoda, mi a Venusrol jöttünk, ök a Marsrol! :D