Akiknek császárjuk volt, nem fogott el a műtét alatt egyszer sem a pánik félelem?

Engem elkapott a pánik, pont a műtőasztalon. Ma sem tudom megmagyarázni, miért. A műtét maga semmi, alig érzel valamit és az sem fáj csak kellemetlen, az érzéstelenítést észre sem vettem, annyira ügyes volt az anesztes, mégis, amikor elkezdtek vágni (bár semmit nem éreztem) kivert a hideg veríték, azt hittem megfulladok, de kaptam egy kis extra oigént és hamar elmúlt. Sosem éreztem ilyen félelmet azelőtt, és nem szeretnék soha többet. Nagyon ijesztő volt.

De hidd el, nem fáj semmi, nem lesz semmi bajod, ezren vannak körülötted, tehát minden rezdülésedre figyelnek. A műtét utáni első napok kemények, de megéri :) Boldog babavárást, könnyű szülést kívánok!

Nekem sürgősségi császárom volt, a baba betekerte magát a köldökzsinórba, át volt fűzve a mellkasán és a vállán, nem tudott lemenni a kismedencébe. Alig 3 óra alatt meg is lett volna, hiába próbálkozott szegénykém, nem tudott mozdulni, pedig még a bordáimon is támasztotta magát a lábával, tolta magát lefelé.

Amikor a dokim hívta a másik orvost, megvizsgált, összenéztek, és csak annyit mondott: műtét.

Kb. 3 perc alatt készítettek elő, és toltak át a műtőbe. A műtőssrác tartott elölről, végig dumált nekem, közben az anesztes dolgozott, de nem hatott az érzéstelenítő, így altattak. Amikor közölték, hogy el fogok aludni, csak az járt a fejemben, hogy mikor. Egyébként ilyenkor intubálnak. Abban a pillanatban, ahogy kiütöttek, már vágott is a doki, de semmit sem éreztem.

Az ébredés sem volt rossz, a férjem hozhatta oda a picinket, bekísérhetett a szobába, velem volt, amíg ébredeztem.

Hidd el, nem a műtét a rossz, hanem az utána lévő órák. Jönnek nyomkodják a hasadat, súlyt raknak rá, folyamatosan adagolják az oxitocint, mérnek vérnyomást stb., és kb. 8 óra pihi után rendületlenül fel kell állni. Egyébként minél gyorsabban talpra állsz és mozogsz, annál gyorsabban javulsz, bár a nővért a megtestesült ördögnek tartottam. :)

Én bepánikoltam! Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább! Annyira rossz érzés volt, hogy húzzák a belső szerveimet ide-oda, hiába nem fájt, borzasztó volt! Mondogattam magamban, hogy kibírom, meg hogy megvan a lányom, mégsem bírtam. Hála Istennek már a végén volt, úgyhogy mire már nem tudtam magam türtőztetni és kitört volna belőlem, mondta a doki, hogy kész vagyunk.

Minden jót neked. :)

Sokat vajúdtam, de komplikáció lépett fel, így már alig vártam, hogy vége legyen az egésznek, ezért nem nagyon pánikoltam. De az tuti, hogy egész végig a műtét alatt remegtem...a sokktól vagy a gyógyszerektől vagy fene tudja mitől...

De ne gondolkozz előre ilyeneken, azzal biztos, hogy nem teszel jót magadnak!