Kismamák! Elmesélnétek a sikertörténeteteket? Amikor hosszú idő és macera után végre sikerült a baba? Jó ilyeneket olvasni.

A párommal közel 4 év után úgy döntöttünk, hogy szeretnék babát. Sokáig próbálkoztunk, nem sok sikerrel. Rendszertelen menzesz miatt doki is megvizsgált, azt mondta, hogy 1 év próbálkozás után sem lesz baba, akkor fog csak kivizsgálni. Telt az idő, rengeteg negatív tesz és semmi. Annyira szerettem volna babát, hogy a szervezetem még a tüneteket is produkálta, de a teszt negatív. Közben teherbe eset a legjobb barátnőm (elsőre sikerült nekik),aminek nagyon örültem, de meg is viselt egy kicsit. Eltelt 1 év semmi. Már 7 hónapos terhes lett a barátnőm,beletörödtem, hogy egy jó ideig nem lesz babám, de keresztanya leszek. Sokat simogattam a hasát. Még abban a hónapban nagyon görcsöltem, menzeszem is kimaradt ( nem először életemben), nem is gondoltam semmire. A munkahelyemen kérdezték, hogy nem vagyok terhes véletlenül?, azt mondtam nem valószínű. Kíváncsiságból azért csináltam egy tesztet.

Két csíkos lett. Úgy sírtam mint életemben szinte még soha. Hívtam a páromat a munkahelyén, hogy végre sikerült, Ő is nagyon örült. A terhesség nem volt problémamentes, mert 2 héten keresztül barnáztam. A 8. héten jutottam el a dokihoz, aki kisebbnek érezte a méhemet,mint amilyenek ebben a korban lennie kéne.

Uh-ra küldött ami másnap volt. (a papiron rajta volt, hogy lehet missed ab történt). Uh-ra húgommal mentem. Bent nézik-nézik , majd megszólal a doktornő, hogy "mi a szándékom?", hirtelen le sem eset mire gondol, majd válaszoltam, hogy megtartanám, erre Ő: gratulálok 6 hetes. Leírhatatlan boldogságot éreztem és csak potyogtak a könnyeim. Kimentem a tesóm kérdezet, hogy baj van?, mondtam neki nincs semmi baj, TERHES vagyok.

Visszaszámolva a kislányunk az 5. évfordulónkon fogant.

Nekünk nem a megszokott módon teltek a sikertelen évek, nálunk rendhagyó volt.

Mi tulajdonképpen "élesben-hivatalosan" nem is próbálkoztunk, titkoltuk, tagadtuk, mert még mi is bizonytalanok voltunk az anyagi helyzetünk miatt és reménykedtünk, hogy szakmai téren és beosztás téren is tudunk még fejlődni. Mégis annyira vágytunk babára, hogy sokszor elveszítettük a fejünket és felelőtlenül nem védekeztünk, olyan is volt, hogy ez hosszú hónapokon keresztül így ment, hogy egyáltalán nem védekeztünk sehogysem. Kisebb nagyobb megszakításokkal csináltuk ezt így. Éveken keresztül őrlődtem félelemben, hogy biztosan valami baj van velem, ezért nem akar "becsúszni" a baba. Már mindenféle egészségügyi és hormon problémákat kezdtem vélni magamon. Tudom butaság, de ez így ment éveken keresztül. Aggódtam, hogy baj van velem, mégis reménykedtem, hogy csak lelki okai vannak, hogy a baba és a szervezetem érzi, hogy még nem vagyunk felkészülve 100 %-osan. Aztán egyszer a nők lapja cafe-n írtam az egyik spirituális tanácsadónak, hónapokkal később válaszolt a kérdésemre, hogy mindennek meg van a maga ideje. Meg van a karrier építésnek és a családalapításnak. Döntsem el, hogy mit akarok határozottan és ahhoz ragaszkodjam. November elején úgy döntöttem, hogy vége az őrlődésnek. Gyereket akarok és kész. Nagyon vágyom rá és már a gondolatát is jobban szeretem, mint mások egész életükben a létező gyereküket. Ezt elmondtam a páromnak is, aki ugyanúgy tovább bizonytalankodott, hogy nincs itt még az ideje. November 25-én kellett volna megjönnie. Egyértelmű ugye? Nem jött meg és terhes vagyok. Párom a világ legboldogabb leendő kispapája, a nagyszülők is nagyon örülnek. Aggódunk, hogy mi lesz, de reménykedünk, hogy minden rendben lesz. Meddig várjunk még? 40 évs korunkig?

Tudom, hogy te nem éppen erre voltál kíváncsi, remélem nem haragszol, hogy mégis leírtam a kis történetemet. Nálunk lelki okai voltak a sok éves küszködésnek.

Sok sikert kívánok!